Szoboravatás Budapesten, Tőkés László beszédével

Szobrot avattak április 25-én Budapesten Hegedűs Loránt tiszteletére, akit a felszólalók a magyar református egyház meghatározó alakjaként és a rendszerváltozás utáni újjáépítés kulcsszereplőjeként jellemeztek. Avatóbeszédeket mondtak: Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, Steinbach József, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke és Gulyás Gergely, a magyar Miniszterelnökséget vezető miniszter.

Hegedűs Loránt (1930–2013) református lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke volt 1991-től 2002-ig, valamint a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke 1991 és 1996 között. Nevéhez fűződik a Károli Gáspár Református Egyetem alapítása, amelynek oktatója is volt. A néhai püspök szobrát Babusa János szobrászművész gipszmintája alapján az Art Bronze Kft. öntötte bronzba. A 205 centiméter magas szobor egy 55 centiméteres mészkő posztamensen áll.

A v a t ó b e s z é d

Hegedűs Loránt püspök szobránál

Két héttel a magyarországi választások után hadd idézzem Orbán Viktor kormányfőnek a Magyar Millennium évében tartott IV. Magyar Református Világtalálkozóhoz intézett üzenetét: „A hit erejére és a reménységre igen nagy szükség van ebben az országban és ennek határain kívül is.” Ezzel együtt pedig korunk és a nagyvilág fogyatékos hitbeli állapotának jellemzéseképpen szívleljük meg Martin Buber jeles vallásfilozófus „istenfogyatkozásról” szóló mélyértelmű, metaforikus megfogalmazását.

Ezekkel a gondolatokkal érkeztem a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatalának telkére, ahol egész alakos szobrának felállításával méltó módon adózunk áldott emlékű Hegedűs Loránt rendszerváltó dunamelléki püspök, egyetemalapító zsinati elnök, kiváló teológiai tudós és gondolkodó emlékének és maradandó művének.

Hegedűs Lorántot a Dunamelléki Református Egyházkerületnél 2002-ben püspöki, majd 2004-ben Kálvin-téri lelkipásztori tisztségéből, méltatlan módon és körülmények között, nyugdíjba kényszerítették. Ezt követően az általa alapított Károli Gáspár Református Egyetemről és valamennyi más tisztségéből szintén eltávolították. A mostani – és a lakiteleki – szoborállítás éppen ezért önmagán túlmutató, jelképes cselekmény, mely által a szoborhoz hasonlóan az ő élete és műve is az őt megillető helyre kerül, és féltve szeretett Egyháza kiköszörüli a csorbát, mely a becsületükön esett.

Szoboravató beszédem rendjén, a Magyarországi Református Egyház nagy püspökének és zsinati elnökének méltatásaképpen a Jelenések könyvéből János apostolnak, Jézus Krisztus „szolgájának” az igéjét idézem: „Tudom a te dolgaidat és szeretetedet, szolgálatodat és hitedet és tűrésedet, és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél” (Jel 2,19). A kis-ázsiai hét városhoz intézett apostoli „körlevél” Tiatira gyülekezetének címzett része ugyan az egész közösségnek szól, de tagjai révén egyen-egyenként mindannyiukra vonatkoztatható – ezenképpen a bukovinai székelyek hidasi gyülekezetére és azzal sorsközösséget vállaló lelkipásztorára, valamint – egészében véve – a magyar reformátusokra és a szolgálatukban álló elöljárójukra, aki hitének hűségével, szeretetének áldozatvállalásával és hitből és szeretetből fakadó jócselekedeteivel tett bizonyságot megváltó Krisztusáról. Arról „a 2000 éve született Krisztusról – írja Hegedűs Loránt a magyar millennium alkalmával –, aki kereszthalálával és feltámadásával a legnagyobb rosszból is a legnagyobb jót: az Isten-gyilkosságból a világüdvösséget hozza ki. Míg az ember Istent öl, az Isten embert ment.”

A Jelenések könyve a Domitianus-korabeli kíméletlen keresztyénüldözések korában íródott (81–95). Az isteni tiszteletet követelő császárkultusz megsemmisítő támadást indított a Krisztus-hívők ellen, és puszta létében fenyegette a fiatal egyházat, a zsenge krisztusi közösségeket. A történelmi párhuzam kézenfekvő: az istentelen ateista kommunizmus körülményei között a buberi „istenfogyatkozás” a teljes napfogyatkozás felső fokára hágott, bevallott céljául tűzve ki a vallás, az istenhit eltörlését, istentagadásra kényszergetve a hívőket.

A Pátmosz szigetén száműzetésben élő János apostol nemcsak dicsérő szavakat intéz a tiatirabeli gyülekezethez, hanem levele második részében ítéletes panaszt is emel ellenük eltévelyedésük miatt. A magyarországi kollaboráns egyház konformista klerikális képviselői is besétálnak a kommunista ideológia, a Rákosi-nomenklatúra csapdájába. Ravasz László dunamelléki püspök lemondásra kényszerül, majd a kommunista kormánnyal kötött elvtelen megállapodás (1948) nyomán Révész Imre tiszántúli püspök követi őt a sorban. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leveretése nyomán az egyházi-állami kollaboráció még szorosabbá válik. A „szolgáló egyház” hatalomkonform teológiai ideológiája hivatalos rangra emelkedik a Magyarországi Református Egyházban.

Ezen lesújtó egyházi állapotok összefüggésében értjük meg teljes mélységében a tiatirai gyülekezetnek szóló igei elismerést: „Tudom a te dolgaidat, a te cselekedeteidet…” A fojtogató hatalmi kényszer körülményei között Hitvalló nyilatkozat megfogalmazására vállalkozik egy Ravasz László körül szerveződő lelkipásztori közösség, mely szembeszáll a kollaboráns egyházpolitikával, és a barmeni hitvallók módjára szakítani akar az ateista hatalmat kiszolgáló „hivatalos egyház” istentelen, önfeladó politikájával. A Református Egyházi Megújulási Mozgalom alkotó tagjai között ott találjuk Hegedűs Loránt személyét, az 1956-ban tisztségébe visszatérő Ravasz László szolgatársát, utolsó káplánját, akinek „szeretete, szolgálata, hite és tűrése” – amiként az ige fogalmaz – egyháztörténeti dimenziót nyer, akinek az 1956-os forradalomban való helytállására ráillik az ige szava: „a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél”.

Nem lehet célom és tisztem, hogy Hegedűs Loránt gazdag életművét, lelkipásztori, teológiai, közéleti és egyházvezetői munkásságát részletekbe menően méltassam. (Ez már az egyháztörténészek dolga.) A Hitvalló nyilatkozat irányvonala és a kommunizmus idején és ellenében vállalt hite, tűrése és hűséges szolgálata mentén haladva arra szorítkozom, hogy megállapítsam: Isten különleges kegyelméből végül is megadatott neki, hogy megpróbáltatásokkal teli, küzdelmes pályafutása a lehető legmagasabb fokon, a püspöki tisztség elnyerésében és az egyházvezetői szolgálat végzésében teljesedjék ki. Kevesen vannak azok, akikről ez elmondható.

1990-ben a Zsinat feloszlatta önmagát, és elrendelte a teljes körű tisztújítást. Az újjászerveződő Református Egyházi Megújulási Mozgalom követelte a kollaboráns egyházi tisztségviselők visszavonulását, és a múltban nem kompromittálódott személyek megválasztása mellett szállt síkra. Hegedűs Loránt megválasztatása az egyházi rendszerváltozás jelképes értékű eseményeként Anyaszentegyházunk megújulásának a nyitányát jelentette. Ennek tudatában kegyelettel és szobrának felállításával adózunk a reformáció örökségét tovább vivő, rendszerváltoztató püspökünknek.

Az elhangzottak kiegészítéseképpen, nem utolsósorban, hirdesse Babusa János Munkácsy-díjas szobrászművész szemünk előtt megelevenedő alkotása Hegedűs Loránt püspök elévülhetetlen érdemeit a Trianon által szétszakított egyházunk és nemzetünk egyesítésében. Tartozunk a történelmi igazságnak azzal, hogy rámutassunk: a Magyar Reformátusok Világszövetsége, melynek tiszteletbeli elnöke, valamint a Magyar Református Egyházak Konzultatív Zsinata, melynek ügyvezető elnöke volt, a Magyarok Világszövetsége oldalán, melyben védnöki szerepet töltött be, messze az élen jártak a határok fölötti egyház- és nemzetegyesítés utóbb kibontakozó és beteljesülő politikai folyamatában. Az oldalán állva jó volt ennek a történelmi jóvátételnek a zászlóvivői lenni. A nemzet életének mindenkori és jelenkori viszontagságai közepette Hegedűs Loránt és a nemrég eltávozott Erdélyi Géza kor- és bajtársaiként együtt valljuk: „Hungariam esse salvandam!”

Tőkés László püspök, az MRVSZ utolsó elnöke

Elhangzott 2026. április 25-én Budapesten.