Viaskodás a gonosszal – Tőkés István ellenállása a román titkosszolgálattal szemben

„Tőkés István az egyetlen olyan lelkész a kommunizmus romániai történetében, aki egyházkerületi tisztségviselőként a kommunizmus kezdetétől a bukásáig nemcsak tanúja, hanem alakítója is volt a Romániai Református Egyház sorsának. Befolyása 1983-as sérelmezett nyugdíjazása után sem szűnt meg, ámbár ez a befolyás éles kritikaként jelentkezett” – írja dr. Molnár János a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének Tőkés István püspökhelyettesről, teológiai professzorról szóló fejezetében.

Szegedi Molnár János egyháztörténész – aki szöges ellentettje zsibói Molnár János dicstelen előéletű teológiai tanárnak – Borossebesen volt lelkipásztor. A Securitate és a Papp László-féle egyházkormányzat kiűzte Romániából. A falurombolás elleni Temesvár-egyházmegyei Aradi memorandum (1988) kezdeményezője és megfogalmazója, alulírottal együtt.

Királyhágómelléki Református Egyházkerületünk nevében a Romániai Református Egyház titkosszolgálati átvilágítására kértem fel őt a Constantin Ticu Dumitrescu nevéhez fűződő lusztrációs törvény megszületése, az országos átvilágítási tanács felállása nyomán. Ebből született négy vaskos kötetre rúgó könyve, melynek első kiadása 2009-ben jelent meg a nagyváradi Partium Kiadónál, a második kiadása pedig a Kriterion gondozásában, 2014-ben.

Ezen könyv alapján foglalkozom Édesapám, Tőkés István titkosszolgálati múltjával, a II. kötet Vicarul/Profesorul című fejezete alapján.

Tőkés István – gyanús elemként – a kommunista impériumváltás kezdetétől fogva, még mint Vásárhelyi János püspöki titkára a román hatóságok megfigyelése alatt állott. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint azonban csak 1952-ben nyitnak számára megfigyelési dossziét. Az iratcsomóban az első két nyilatkozat viszont 1947-ből való, amikor is immár előadótanácsosként a kolozsvári kétágú templomban prédikált, és a politikai rendőrség a húsvéti himnuszéneklésért kéri számon vendéglátó lelkipásztorát és Apámat.

Szintén az előzmények közé tartozik az 1950-béli egyházkerületi kalendárium mondvacsinált botrányos ügye. Ennek szerkesztőjeként Édesapámat le is tartóztatják, és Bukarestben tartják fogva, azon feljelentés okán, mely szerint a kalendárium népi díszítőmotívumai a náci horogkeresztet mintázzák. Hosszas kivizsgálást követően végül is püspöke hathatós közbenjárására dr. Petru Groza miniszterelnök jóvoltából szabadul az őrizetből.

1952-ben három friss besúgójelentés teszi indokolttá rendszeres megfigyelés alá vonását. Két evangélikus lelkész, későbbi teológiai professzor és egy kerületi tisztségviselő a román rendszerrel és ellenséges valláspolitikával kapcsolatos kritikai megszólalásai miatt súgja be, melyekben a vallásórák vasárnapra való korlátozását, valamint a lelkipásztorok és a tehetős parasztok „terrorizálását” kifogásolja.

Tőkés István első beszervezési kísérletére a fogságból való szabadulása alkalmával, 1950. március 17-én kerül sor. Azzal bocsátották el, hogy kötelezvényt írattak alá vele a titoktartásra és a jövőbeli együttműködésre nézve.

A második beszervezési kísérletre 1953 márciusában került sor, a küszöbönálló főjegyzőválasztás kapcsán. Minekutána az első három társa, úgymint Dávid Gyula, László Dezső és Nagy József jelölését elvetik, elhatározzák, hogy Tőkés Istvánt „feldolgozzák” és beszervezik. Bukarestbe hívatják a Vallásügyi Államtitkárságra, menet közben azonban egy autóba tuszkolják, és az Állambiztonsági Minisztériumban köt ki. A kísérlet eredménytelenül végződik. „Fanatikus elemnek” minősítik, mint aki kollaborációra nem hajlandó. A kényszergetések és fenyegetések hatása alatt megígéri, hogy: „Mostantól fogva megfogadom, hogy az egyházban a demokratikus vonalat fogom képviselni az aktuális rendszer szellemében.” Főjegyzőségéből természetesen nem lett semmi. Az ügy körül legyeskedő informátorok jól elásták Apámat. Bende Béla unitárius rektorhelyettes élen járt az aknamunkában. Kommunista párttag lévén, neki még fedőneve sem volt. Egy másik informátor, feltételezett református teológiai tanár, aki Nagy András, Dobri János és Juhász István megfigyelését is végzi, Tőkés István néhány Horthy-rendszerben keletkezett írását mellékeli jelentéséhez. Egy másik református teológiai tanár Nagy István, Nagy András és Juhász István mellett „a legsovinisztább kálvinisták egyikének” minősíti Tőkést.

A főjegyzőválasztás forgatókönyvének részleteiből megismerkedhetünk a Securitate beszervezési módszereivel, az egyházi állások és tisztségek betöltésének módjával, a megfélemlítés és titoktartás jól bevált módszereivel. A különböző felekezetű teológiai tanárok egymás elleni felhasználása rávilágít a titkosrendőrség azon törekvésére, hogy bizalmatlanságot gerjesszen az egy akolba terelt vallási közösségek, protestáns egyházak között.

Tőkés István beszervezésére harmadízben 1958-ban tesznek kísérletet. Páll Ferenc szekus százados a beszervezést azzal indokolja, hogy: „a református püspökségen és a teológián 25 ellenséges lelkipásztor és 14 rendszerellenes teológiai tanár működik. Közülük mindössze László Dezsőt, Molnár Dezsőt és Dobri Jánost vetették börtönbe” (sic!). Vagyis kevesli a politikai foglyok számát. Az árulkodó összegzésből és megállapításból kitűnik, hogy a nacionálkommunista, ateista állami hatóságok a papságot és a teológiai tanárokat osztályellenségnek tekintik, lesújtó statisztikát vezetnek róluk, és – ennek megfelelően – hadat üzennek egyházunknak, és le akarnak számolni vele.

Tőkés István beszervezésének tulajdonképpeni akciójára 1958. június 26-án került sor. Ennek során először is „haladó magatartásra” apellálnak. A próbálkozás nem vezet eredményre. Erre zsarolás következik, mely szerint megszegte a titoktartás törvényét, amikor is 1950-béli beszervezésének kísérletéről beszámolt püspökének, és ezért börtön jár. A fenyegetés hatására Tőkés István beismerő vallomást tesz, és újabb kötelezvényt ír alá, melyben megígéri, hogy jelenteni fogja, ha „ellenséges elemekkel” találkozik. A kötelezvény aláírásával Tőkés István szorult helyzetében időt akart nyerni. Az 1956-os forradalom utáni években mindennaposak voltak a letartóztatások: ez a megtorlások időszaka volt. A hatalom önkényének nehéz volt ellenállni. Ennek ellenére neki sikerült. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint informátori tevékenységet nem folytatott. Beszervezési dossziéján kézzel írva ez a feljegyzés szerepel: „Javasoljuk kizárását, mivel nem akar anyagot szolgáltatni, mondván, inkább öngyilkos lesz. (Szó szerinti román eredetiben: nu vrea să furnizeze materiale, spunând că mai bine preferă să se sinucidă.) Mindenkit úgy mutat be, mint aki a rendszer híve és becsületes ember.”

Elképzelhető, milyen lelki dráma játszódik le Tőkés István életében, az erősödő titkosszolgálati nyomás közepette. Mindazáltal Ioan Onac főhadnagy, aki mellesleg 1975-ben, Brassóba való segédlelkészi kinevezésem idején engem vett „kezelésbe”, 1962 májusában írott jelentésében a következőket veti papírra: „abszolút semmit nem nyilatkozott a környezetében meghúzódó ellenséges személyekről (…) semmilyen írásbeli anyagot nem adott (…) azt a feltételt szabta, hogy csak a Vallásügyi Államtitkárságon keresztül hajlandó tartani velünk a kapcsolatot (…) Ezekre tekintettel fentnevezettel a kapcsolatot megszüntettük.”

Az előbbiekben arról a lelki drámáról beszéltem, mely Édesapám szívében lejátszódott. Ezen megállapítás érvényét egész egyházi-teológiai vezetőségünkre és lelkészi karunkra kiterjeszthetjük, akik egyik kiemelt célcsoportját képezték a román politikai rendőrségnek. Édesapám azon kevesek közé tartozott, akik az adott körülmények között, a Reményik Sándor által meghirdetett „ahogy lehet” szűkre szabott korlátai között, a kommunista-nacionalista áltörvényesség minimális mozgásterét kihasználva, valamint a diktatórikus hatalom iránti kötelező lojalitás adóját megfizetve, Isten segedelmével talpon tudott maradni, és „embernek maradva az embertelenségben”, egész hosszúra nyúló egyházi-közéleti pályafutása idején állta a sarat, védte, mentette, építette hőn szeretett egyházát, és szolgálta magyarságát.

Tőkés István nyomozati dossziéjában, vagyis az Ő egyedi esetében, titkosszolgálati kálváriajárásában híven tükröződik és leképződik az általános egyházi helyzet, vagyis az az ördögi folyamat, amelynek rendjén az egész egyházat behálózza, mintegy aláaknázza a Securitate, hatalma alá vetve az egész egyházkormányzatot, megfosztva önállóságától, illetve autonómiájától. Ennek a folyamatnak legfőbb állomása a Vásárhelyi János halála nyomán megrendezett püspökválasztás volt, melyet akár konspiratív módszerekkel lebonyolított állami – kommunista – hatalomátvételnek is nevezhetünk, az egyházi főhatalom megszerzése által. 1962-ben a szóba került püspökjelölteket, úgymint Dávid Gyulát, Tőkés Istvánt, Juhász Istvánt, Csutak Csabát és az önjelölt Szőcs Endrét félreállítva, Nagy Gyula viszonylagos ismeretlenségből előjövő nagyszebeni esperest ültették az egyház nyakára, a megválasztatás illegitim módja, az egyházi demokratikus akaratnyilvánítás leuralása és a kijelölt püspök megvásárlása által meghonosítva azt a kettős háttérhatalmi egyházvezetési konstrukciót, amely egészen a nacionálkommunista rezsim 1989-béli bukásáig megfosztotta Krisztus főségétől, és gúzsba kötötte egyházunkat. Egyházunkban ezáltal kettős kormányzás és hatalomgyakorlás alakult ki. A színen egyházi vezetőink gyakorolták előírás szerinti funkcióikat, a háttérből azonban minden lépésüket és intézkedésüket az ateista hatalom – a Securitate és a Vallásügyi Államtitkárság – emberei irányították. Ők húzogatták a szálakat és ők mozgatták a bejáratott bábszereplőket. A diktatórikus állami és a klerikális egyházi hatalom kéz a kézben, együttható módon szabta meg az egyházi élet menetét, a lelkipásztori szolgálatot, a gyülekezeti közösségek mozgásterét, az egész egyházpolitikát. Kolozsváron – példának okáért – Horia Ţepeş Hoinărescu teljhatalmú vallásügyi főinspektor és Ungvári Iosif egyházügyi szekus tiszt az egyházba közvetlen módon beépülve, egyházvezetői státusokat bitorolva fejtették ki „hivatásos” egyházromboló munkásságukat.

A nagyváradi Papp László és a kolozsvári Nagy Gyula püspökök és vezérkaruk által megtestesített autokrácia teljességgel kiiktatta az értékalapú meritokrácia evangéliumi rendszerét. A kollaboráns egyházban perifériára szorultak az Úr hűséges szolgái, és gyülekezeti szinten a megtűrtek sorsára jutottak azok, akik nem voltak hajlandók behódolni a hatalomnak. A titkosszolgálat által megfogott, megvásárolt vagy zsarolt egyházi humánszférában az általa meghonosított besúgói rendszer okozta közbizalmatlanság bénította a lelkipásztori közszolgálatot. Molnár János vaskos könyvéből a kollaboráns egyház megrendítő képe rajzolódik ki a maga hétköznapi, prózai és gyarló valóságában.

Ugyanez mondható el a dr. Tőkés István titkosszolgálati nyomozati dossziéja alapján íródott, hatvan sűrű oldalt kitevő fejezet összefüggésében – egyetlen lényeges kiegészítéssel: Tőkés István – társai túlnyomó többségétől eltérően – egyházi tiszt- és tisztségviselői „karrierjét” és népes családjának egzisztenciáját kockáztatva, lehetőségeinek végső határáig elmenve, már-már vakmerő bátorsággal és a titkosszolgák számára szokatlan nyíltsággal szállt szembe a hatalmi önkénnyel és vette fel a harcot a politikai rendőrséggel – önmaga és egyháza védelmében és érdekében. Nem egyszer a Securitateét panaszolta be a Securitaténál vagy éppen a Vallásügyi Államtitkárságnál. Fiúi elfogultság nélkül elmondhatom, hogy lehetőségei határainak tudatában ugyan, de szabad lelkiismerettel viaskodott a gonosszal, Krisztusa és Anyaszentegyháza iránti hűséggel harcolva meg „a hitnek ama nemes harcát”.

Ez a küzdelem az idő előrehaladtával szükségszerűen vezetett a belső egyházi ellentétek kiéleződéséhez, azokhoz a személyi konfliktusokhoz, illetve a püspökkel és csatlósaival való konfrontációhoz, melyek a ’80-as évek elején teljes félreállításának, kényszernyugdíjazásának, minden tisztségéből való eltávolításának, sőt a szószéktől való eltiltásának a botrányos eseménysorozatában tetőztek.

Nem lehet célom és tér sem nyílik arra, hogy néhai Tőkés István egész titkosszolgálati és egyházon belüli kálváriáját részletekbe menően végigkövessem és bemutassam. Végezetre megelégszem azzal, hogy pályafutásának a ’80-as évekre eső azon időszakát villantsam fel, melyben sorsunk és küzdelmeink szorosan összefonódtak. Az egyházi életből való eltávolításának idejére esik a dési szolgálatomból, majd a lelkészi karból való kirúgatásom. Egyként és egymással összefogva álltunk ki igazunk védelmében. Igazi fegyvertársak lettünk a gonosz elleni harcban. Isten iránti hálával gondolok vissza temesvári ellenállásunk időszakára, amikor is vele az élen egész családom mellénk állott. Azokban az években a Securitate és a kollaboráns egyházi vezetőség ügynökök és ágensek hadát küldte reánk személyünk és küzdelmünk bel- és külföldön való lejáratására. Álljon itt mutatóban azon egyházi kollaboránsok és besúgók fedőneve, akik hitüket és magyarságukat megszégyenítő ügybuzgalommal végezték gyalázatos munkálkodásukat: Csoma, Păun, Arthur, Drăgan Valer, Dinu, Enyedi Zoltán, Clujana és Bibliotecarul, Farkas és Stelian, Prodan Valer, Kiss István és Simon Simon, Incze Walter és Imre, Dombi Lajos és Iancu, Aron, Erdei Sándor, Gaspar és Bogdan, Felsegi és Lugojanu. Többségüket már felülről nyomja a föld.

Humoros zárszóként hadd zárjam megemlékezésemet azzal, hogy a késélre menő harcok hevében, kicsinyes bosszú gyanánt az illetékes hatóságok egy közlekedési szabálytalanság ürügyén elvették apámtól a gépjárművezetői jogosítványát. Viszonylag olcsón megúszta. Sokakat az életüktől fosztottak meg. Egyházunknak és magyarságunknak is ezt a sorsot szánták.

Tőkés László

Elhangzott 2026. április 28-án a 110. éve született Tőkés István emlékére és tiszteletére Itt és most címmel rendezett szimpózium keretében, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Egyetem dísztermében.