1. A „magyar kártya” kijátszása

 

   Közismert, hogy az eredendően opportunista alapállású RMDSZ általában véve a mindenkori román többségi hatalommal való elvtelen kiegyezésben jeleskedik. Ez a megállapítás nagyváradi és Bihar megyei érdekszövetségünkre nézve kiváltképpen érvényes. Az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító RMDSZ könnyebben és hamarabb szót ért a többségi – román – pártokkal, mint saját – magyar – közösségének tőle eltérő felfogású szervezeteivel és képviselőivel.

   Mindezek ellenére, egészében véve hatalombarát és romanofil politikájával ellentétben, az RMDSZ, amint pillanatnyi érdeke éppen diktálja, időről időre előveszi az ún. magyar kártyát. Vagyis tulajdonképpen ugyanazt teszi, mint amivel a román nacionalista politikusokat vádolja. Erre nézve – időszerű esetekként – elég, hogyha a Református Székely Mikó Kollégium vagy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyeit hozzuk fel példának. A minden áron hatalomra törő, illetve kormányzati pozícióra törekvő RMDSZ-elit – már-már tudathasadásos módon – azok ellenében húzza elő a „magyar kártyát”, akikkel együtt, fonák szövetségben, éppen az alapvető magyar érdekek kárára folytat megalkuvó politikát.

   Ez a politikai képlet világosan tetten érhető a bihari RMDSZ „magyarságvédő” alakoskodásában, és látványosan kirajzolódik Biró Rozália újdonsült szenátornak a váradi polgármesterrel szembeni vitájából. A Kiss Sándor-féle bihari etnobiznisz ha kell, s ha érdeke úgy diktálja, politikai színezetétől függetlenül, bármelyik román – uralkodó – párttal koalizál. Amikor Ilie Bolojan és pártja volt a menő, jót s rosszat velük együtt vittek véghez, utóbb azonban – mondja a polgármester – „a megállapodás ellenére nem velük kampányoltak, hanem ellenük… és noha ők szegték meg a megállapodást, még ők érezték sértve magukat”, s hogy ezt elleplezzék, „elkezdték terjeszteni, hogy a nagyváradi polgármester egy magyarfaló vadállat”.

    Anélkül, hogy Ilie Bolojan polgármestert túlzott magyarbarátsággal „vádolnánk”, bizton megállapítható, hogy azokban a botrányos esetekben, mint amilyenek a magyar nyelvhasználat és a magyar utcanevek ügye, vagy az Ady-líceum, a Rhédey-kápolna és a Moszkva-kávéző esete – az RMDSZ tudatos politikai célzatossággal terelte etnikai síkra a politikai diskurzust, hogy ezáltal kovácsoljon magának politikai tőkét a Polgármester „magyarellenességéből”, nem utolsósorban pedig azért, hogy ezáltal terelje el a figyelmet – bekövetkezett – csúfos választási vereségéről…

   „Abból élnek, hogy én magyarellenes vagyok” – állapítja meg interjújában frappáns módon Ilie Bolojan. „Mi, az RMDSZ tagjai tisztességesen játszottunk” – magyarázkodik válaszában Biró Rozália. A valóság pedig ténylegesen az, hogy a magát egyre inkább lejárató Kiss–Szabó–Biró trojka szégyenletesen alulmaradt a választásokon, s arról is csak ők tehetnek, hogy városunknak nincs magyar alpolgármestere…

 

   A magyar, illetve – fonákjáról nézve – a magyarellenesség kártyája azért is jön jól az RMDSZ-nek, mivel akármikor akármit is csinálnak, és akármennyire rosszul is politizálnak – melléfogásaik, tévedéseik, eredménytelenségük és kudarcaik okát mindig ráfoghatják a többségi nacionalizmusra, elhibázott politikájuk felelősségét pedig „törvényszerűen” átháríthatják a többségi román pártokra. Más szóval szólva: önigazolásképpen mindig a nacionalista románok – hagyományos – magyarellenességére hivatkozhatnak. Ez az ütőkártya mindig is kéznél van, hiszen – ismerjük el őszintén – az érem másik oldalát nézve, a román fél igencsak magyarellenes szellemben szocializálódott, és mindig kész arra, hogy a „magyar kártyát” bevesse…

   Akárhogyan is legyen azonban, a rossz nemzeti beidegződések nem jelenthetnek mentséget arra, hogy akkor is farkast kiáltsunk, amikor éppen nem jön a farkas. Más szóval: a román politikummal elvtelenül lepaktáló magyar politikusok saját hibáikat és felelősségüket nem kenhetik amazokra.

Az önigazolás, a politikai legitimáció hasonló eszközei az RMDSZ-nél a hiteles magyar értékek, melyeket éppen önös érdekeik szolgálatában járatnak le.

   Biró Rozália terjedelmes válasziratában valóságos dicshimnuszokat zeng RMDSZ-szervezete vélt és – néha – valós érdemeiről: az anyanyelvhasználat, a kulturális élet, a magyar nyelvű oktatás, az egyházak és a civil szervezetek támogatása, a szociális gondoskodás, az egészségügy és a műemlékvédelem terén.

   Minek is nevezzük ezt? Nemzeti, kulturális, egyházi, polgári, társadalmi, történelmi – mindent egybevetve pedig: értékelvű erkölcsi önlegitimálásról beszélhetünk, mely éppen az érdekelvű valóságot hivatott elleplezni. Éspedig azt, hogy mindennek a hátterében kőkemény önös politikai érdekek állanak, nevezetesen az a permanens választási kampány, melynek szolgálatába a felsoroltakat állítják.

   Saját „pártiskolájuk”: a Szacsvay Általános Iskola. Saját „pártszínházuk”: a Szigligeti Ede Társulat. Övék a táncegyüttes és a Filharmónia. Az egész magyar nyelvű oktatás és a holdudvarukba bekényszerített civilszféra.

   A mártírjegyző Szacsvay Imre, Várad építőművészei, a két Rimanóczy és a jobb sorsra érdemes, néhai Jakobovits Miklós festőművész nevével és a róluk nevezett díjakkal fényezik magukat. Vátészköltőnkről, Ady Endréről nevezték el lopott pénzből felhúzott, torzóban álló RMDSZ-központjukat. A nagy érdemű Holnaposok erkölcsi hozadékát is a vitorlájukba fogták. És – a teljesség igénye nélkül – említsük meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, melynek végleges bedarálásán éppen jelenleg fáradoznak…

 

x            x          x

 

A bihari helyzet: rész az egészben. A kiterjedt RMDSZ-birodalom és -admi-nisztráció maga a pártbéli korlátok közé szorított erdélyi magyar élet.

Ez a magyar élet azonban: egy, a feje tetejére fordított világ. Talpra kell állítanunk! Talpra abban az értelemben, hogy ne a „Párt” érdekeinek legyen alárendelve a magyarság, hanem – éppen fordítva – a szűk korlátait messze meghaladó magyar élet érdekeinek szolgálatára álljon a párt. Olyanképpen, hogy a párt – az RMDSZ – soha ne legyen öncél!

   Az RMDSZ csíkszeredai kongresszusa a külsőséges fesztivizmus és az (ön)kritikátlan triumfalizmus gátlástalanságával ünnepelte magát és a „Pártot”, rossz emlékű, bukott pártok kongresszusainak hangulatát idézve. Azt hirdette és sugallta, minthogyha minden a legnagyobb rendben volna – mindenek élén „pártunk bölcs vezetőivel”… Még az MPP vezetője is azt nyilatkozta róla, hogy: „az RMDSZ 11. kongresszusa mérföldkő lehet az erdélyi magyarság életében”; Victor Ponta pedig „az RMDSZ-t a magyar közösség egyetlen választói legitimitással rendelkező képviseletének nevezte”.

   A valóság azonban egészen más. Poszt-trianoni és posztkommunista. Tényállásában a mai helyzet rosszabb, mint volt, amikor Kós Károly Kiáltó szava elhangzott „a pusztában”. Ebből kell kiindulnunk, és ehhez kell szabnunk egész erdélyi közszolgálatunkat és politikánkat.

Helyzetünk és „magunk revíziójára”, új egységre, új politikára van szükségünk.

   A csíkszeredai kongresszus sem „mérföldkő”, sem „új kezdet” nem volt – hanem csak az „utolsó állomása” lehet egy idejét múlt politikának. Hasonlóképpen a Ponta nevével fémjelzett, levitézlett korszakhoz…