Tőkés László: A kommunista diktatúra bukása után elmaradt igazságtétel és ennek súlyos következményei

Kommunista Rezsimek Bűntettei
Nemzetközi konferencia
Prága, 2010. február 24–26.

Engedjék meg, hogy e témakör „gazdájaként” mindenekelőtt megköszönjem, hogy a konferencia védnökségével megtiszteltek, továbbá hogy őszinte elismerésemet fejezzem ki nem csupán a fontos politikai eseménynek számító tanácskozás iránt, hanem még inkább azért a kimagasló szerepért, melyet Prága – a Cseh Köztársaság parlamentje és kormánya, a csehországi civil társadalom, A Totalitárius Rezsimeket Kutató Intézet (Institute for the Study of Totalitarian Regimes), személy szerint pedig maga Vaclav Havel volt államelnök, valamint Pavel Zacek intézeti elnök vagy volt európai képviselőtársam, Jana Hybaskova és a demokratikus rendszerváltozásban élen járó társaik – játszanak a kommunista múlt feltárásának, a diktatúra által elkövetett bűnök leleplezésének, valamint a társadalmi, jogi és erkölcsi igazság- és jóvátételnek a szolgálatában.

A prágai Intézet és a volt kommunista országokban működő testvérintézmények programja és célkitűzései eleve világossá teszik előttünk, hogy a totalitárius rezsimek megítélése tekintetében nem lehet és nem szabad kettős mércét alkalmazni. Amiképpen Tunne Kelam, az észtországi rendszerváltozás jeles személyisége rámutatott: „A nácizmus és a kommunizmus ikertestvérekként, kéz a kézben robbantották ki a második világháborút”. Az előbbihez hasonlóan, „a kommunizmus ipari szintre emelte a gyilkolást, példának okáért Ukrajnában” – állapította meg Schöpflin György professzor, európai parlamenti képviselő. Stéphane Courtois, A kommunizmus fekete könyvének neves szerzője az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények, valamint a háborús bűntettek vonatkozásában joggal teszi fel a kérdést: „Miért használjuk ezeket a kifejezéseket csupán a nácizmus áldozatai, illetve a különböző etnikai indítékú mészárlások kapcsán?” Miért van az – tegyük hozzá –, hogy a hét elején elfogadott, magyarországi jogszabály kizárólag a holokauszt tagadását minősíti büntetendő cselekménynek, a Magyar Országgyűlés szocialista többsége viszont felmentést ad a kommunista terror bűncselekményei és annak tettesei számára?!

A mostani konferencia egyik alapkérdése ekképpen hangzik: „A posztkommunista társadalmak miért mulasztják el azt, hogy polgáraiknak igazságot szolgáltassanak?” Húsz évvel a szovjet birodalom összeomlása és a Berlini Fal lebontása után egyre világosabban látjuk, hogy igazságtétel nélkül lehetetlen a megbékélés. Két évtized után egyre nyomasztóbbak számunkra az elmaradt vagy késlekedő igazságtétel – a kommunizmus visszahúzó örökségének – súlyos következményei, melyek egyébként Európa tényleges egységesülésének is az útjában állanak.

Tadeusz Mazowieczki lengyel exminiszterelnök egykori szavait sokan félreértették, vagy szándékosan félremagyarázzák. Múlt és jelen közé ugyanis nem lehet „vastag választóvonalat” („gruba kreska”) húzni.

A volt bűnösök és cinkosaik nem egyszer előttem – egyházi ember előtt – is a „keresztény megbocsátással” példálóznak, melynek hamis felfogásától indíttatva nyugati testvéregyházaink és egyes nemzetközi ökumenikus szervezetek is hajlamosak a kommunizmus rémtetteiről, illetve sok millió áldozatuk szenvedéseiről megfeledkezni. Ugyanakkor – a hit tanításáról is megfeledkezve –, figyelmen kívül hagyják, hogy bűnbocsánat és bűnbánat szigorúan feltételezik egymást. Márpedig egy olyan társadalomban – példának okáért –, melyben Ceauşescu brutális kommunizmusát Iliescu lopakodó neokommunizmusa váltotta fel, igazi demokráciáról, társadalmi igazságosságról, európai értékekről és az emberi jogok érvényesüléséről, megbocsátásról és valóságos megbékélésről aligha lehet beszélni.

Egy közkeletű népi mondás szerint: Romániában „ellopták a forradalmat”. Maguk, a hatalomba visszatérő, csontjuk velejéig korrupt kommunisták lopták el. Erről szól az elmúlt húsz év – a posztkommunista áldemokraták országlása. Az igazság- és jóvátétel elmaradása, az isten- és embertelen titkosszolgálati múlt átvilágításának, a gonosztevők felelősségre vonásának az elszabotálása.

Ennek következtében országunkban a „forradalom” csak fele részben valósult meg. Az egypárti rezsim ugyan politikailag plurális rendszerré alakult át – és ennek csak örvendhetünk –, ezzel szemben viszont a hatalmi elit nem cserélődött ki; az új rendszer haszonélvezői és a hatalom birtokosai egészében véve továbbra is a régi rezsim képviselői, vagy – a jobbik esetben – ezeknek a „leszármazottai” és örökösei. Más szóval: a kommunizmus nem tűnt el, nem halt ki, hanem csak átalakult, és opportunista módon hozzáigazodott a demokráciához, és „eurokonform” mezt öltött. – Ez egyébként a posztkommunista áldemokrácia legfőbb sajátossága és lényege.

Csehország ezen a téren talán valamennyi volt kommunista országnál jobban áll – a tényleges rendszerváltoztatás tekintetében. Követnünk kell a példáját.

Romániában is érvényt kell szerezni az éppen húsz évvel ezelőtt született – híres – Temesvári Kiáltvány 8. pontjának, mely egyértelműen kimondja, hogy a volt diktatúra minősített képviselőinek a demokratikus jogállam berendezkedésében nincsen keresnivalójuk.

Az Európai Közösség közös ügye és felelőssége, hogy ne engedje „ellopni” a forradalmat és a demokráciát; hogy a Vasfüggöny túloldalán lévő tagországainak és a szabadságra vágyó nemzeteknek hathatós támogatást és gyakorlati segítséget nyújtson az elkezdett rendszerváltozás folytatásához, a diktatúra terhes örökségének a leküzdéséhez, az emberi és közösségi jogok kivívásához, a társadalmi, erkölcsi és jogi igazságtétel megvalósításához.

Prága, 2010. február 25.