Ezt követően tolmácsolta Tőkés László európai parlamenti képviselő, EMNT-elnök Brüsszelből küldött „bajtársi üzenetét”, aki így fogalmazott: „Kényszerű távollétemben ezúton köszönöm az emléknap résztvevőit. 1956 szabadságharca 1989-ben folytatódott. Teljesületlen vagy csak részlegesen megvalósult reményeink közös hiányérzetén egyedül a szabadság- és a hazaszeretet múlhatatlan érzése emel felül bennünket. Ennek jegyében emlékezzünk és tekintsünk előre! A Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének tavalyi emlékkő-avatása nyomán levélben keresett meg ismeretlenül egy régi nagyváradi diák, aki – egyebek mellett – ezeket írta: »Büszke vagyok, hogy három osztálytársam neve lehet azon a táblán, de büszke vagyok arra is, hogy a magam módján talán én is hű voltam szellemükhöz. Nagyváradon születtem és a Premontrei Főgimnáziumban érettségiztem, 1962-ben. Mint említettem, három volt diák: Harangi István, Kormos János és Oláh János osztálytársa vagyok. Még ma is emlékszem, ahogy lehívták az igazgatóhoz óra közben, és többet nem láttuk őket. Tanítás után a táskájuk még ott volt a tanteremben…« Mi mindannyian is csak büszkék lehetünk Bikfalvy György és Török László szabadságra vágyó ifjú csapatára, a kegyetlen »osztályharc« korszakában egymásra talált azon osztálytársakra és bajtársakra, akik a márciusi ifjak és a pesti srácok nyomdokába lépve, gyanútlan jósággal és vakmerő tenni akarással még lelkesedni és kockáztatni tudtak – a szabadságért. Hangzatos jelszavak és program helyett »csak« ennyit mondtak: szabadságra vágyunk. És ez az olthatatlan vágy – mondhatni – tiszta szívű, gyermeki összefogásban és szervezkedésben öltött testet, valamint abban a nemes elhatározásban, hogy heroikus küzdelmükben segítségére siessenek a forradalmároknak. A kicsiny Dávid módjára próbáltak szembeszállni az ellenséges túlerővel, »pedig még parittyájuk sem volt« – jegyzi meg egyik visszaemlékező. Annál nagyobb volt viszont a szívük, melyet a haza szeretete bátorított fel arra, hogy a szabadságra vágyó nemzet hűséges fiaiként vegyék fel a harcot a Góliát módjára  hivalkodó, idegen hatalommal. Testvéreim! Miként akkor, most és minden időben azon múlik minden, hogy van-e, lesz-e olyan ifjúságunk, mely atyái örökségét folytatva, nyomunkba lépjen. Vannak-e, lesznek-e olyan hivatástudó Tanáraink, mint amilyenek András Ágoston és Kun József voltak, nekik pedig olyan Tanítványaik, akiknek szívében tovább él a hazaszeretet és a szabadság iránti vágy, és akik nem jobb érvényesülés végett mennek neki a határnak, hanem – akár nehéz áldozatok árán is – idehaza készek kivívni a szabadságot és kikövezni a boldogulás útját. Jelenünknek és jövőnknek, magyar és erdélyi meglétünknek ez a nagy kérdése. A választ pedig már megadták erre a Szabadságra Vágyó Ifjak, akik  »háborúságot szenvedtek az igazságért« (Mt 5,10). Kövessük példájukat!”

A SZVISZ egykori tagjai egymásnak adva a szót elevenítették fel emlékeiket a kommunista államhatalom aránytalan megtorlásáról, amely során még gyermekként szedte össze és vitte el őket a Securitate, félezer fiatalt az egész Erdélyből. Az ötvenes évek végén, amikor átlépték a nagykorúság küszöbét, monstre kirakatperekben ítélt hosszas vallatások után félszáz ártatlant a rezsim 3-tól 25 évnyi fegyházra. Ők úgy voltak „tagjai” – néhány tanárukkal egyetemben – ennek a „szervezetnek”, hogy szinte nem is ismerték egymást, legnagyobb bűnük pedig az volt, hogy szimpatizáltak az 56-os szabadságeszmékkel. Az érmihályfalvi Török László bölcs rezignáltsággal jelentette ki: ma már anekdotázni is képes azokról a szörnyű időkről, amikor a családi körből kiszakított, jól nevelt fiatalemberekként kellett elszenvedniük a kommunista diktatúra helyenként barbár retorzióit, a Securitate pincéiben, a börtönök celláiban és a távoli munkatáborok barakkjaiban.

A számos érdekes emléket és részletet felelevenítő beszélgetés utáni koszorúzás a PKE belső udvarában zajlott, itt Szilágyi Zsolt, a Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a tasnádi Bikfalvy György zárszóként mondott kijelentésével kezdte rövid beszédét, miszerint magyarnak lenni büszke dicsőség! Nemzedékünk nem tehet mást, minthogy meghajtja fejét azok előtt, akik az erőszakos asszimilációt állampolitika szintjén gyakorló román hatóságok nyomása alatt a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az alaposabb feltárást és jóvátételt sürgető politikus szerint nem lesz igaz az a társadalom, amely a gyilkosokat, a szekusokat és az államterror gépezetét továbbra is becsben tartja, továbbá kiemelte azt is, hogy joggal kétkedhetünk annak a társadalomnak a jövőjében, amelyben az egykori tömeggyilkosok és verőlegények kiemelt nyugdíjjal élnek szabadon, a diktatúra fenntartói pedig rokonságuk és cinkosaik révén vezetik ma is orránál fogva a társadalmat. Szilágyi kifejtette, hogy az Európai Lelkiismeret és Emlékezet Platform, amelynek ő egyik alapítója és vezetőségi tagja, és amelynek Tőkés László a védnöke, azt szorgalmazza már négy éve, hogy Európában jöjjön létre egy bíróság, amely a nürnbergi perhez hasonlóan foglalkozzon a kommunista bűnökkel. Emlékeztetett: az emberiség elleni bűntetteknek a nemzetközi jog szerint nincs elévülésük. A mi nemzedékünk, ha szabadságban akar élni, soha nem felejtheti el azoknak az embereknek a az áldozatát és szenvedését, akiket a diktatúrák elpusztítottak, megnyomorítottak vagy akár csak megfosztottak méltóságuktól.