A megbeszélésre az európai egyházi iskolák szervezeteinek vezetőit és az európai keresztény oktatás szakértőit hívták meg, ugyanakkor több európai parlamenti képviselő is hivatalos volt.

   Elsőként Tőkés László erdélyi EP-képviselő tartotta meg előadását, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Unió nem éppen kereszténybarát intézményeiben és légkörében, a világnézeti semlegesség, az ateizmus és a szekularizmus kedvezőtlen körülményei között is vállalni kell a keresztény hitet és küldetést. Figyelmeztett arra, hogy a keresztény nevelés előfeltételének és nélkülözhetetlen közegének számító hagyományos világrend és társadalmi viszonyrendszer bomlásnak indult, pedig enélkül „nemcsak keresztény eszményeink és tanításunk, de hangzatos európai elveink és értékeink is légüres térbe kerülnek és ellehetetlenülnek”. ( Tőkés László előadásának gépelt átiratát mellékeljük)

A kérdések rendjén a brit keresztény iskolákat képviselő Graham Coyle arra volt kíváncsi, hogy az Unióban, illetve az Európai parlamentben elismerik-e, hogy az EU mély erkölcsi válságban van, és ilyen tekintetben van-e különbség Kelet és Nyugat között. A francia nyelvű egyházi iskolák képviseletében jelen lévő Luc Bussiere anagyváradiPartiumi Keresztény Egyetem megalapításával kapcsolatos tapasztalatokra kérdezett rá.

   1989 előtt a vasfüggöny túloldalán egy idealisztikus kép élt bennünk a nyugati demokráciáról és vallásszabadságról. Utólag azonban megdöbbenéssel kellett ráébrednünk, hogy a maga módján Nyugaton sem jobb a helyzet, s a szekularizálódott nyugati világ éppen olyan vallástalan, mint az ateizmusra átnevelt keleti térség – fejtette ki Tőkés László. Parlamenti tapasztalatait megosztva arra mutatott rá, hogy az egyházakkal és világnézeti szervezetekkel való kapcsolattartásért felelős EP-alelnökként milyen keresztény- és egyházellenességgel volt kénytelen szembesülni egyes kollégái és némely európai szervezetek esetében.

   A kelet-közép európai országokban a kommunizmus idején nemcsak az egyházi javakat kobozták el, de az egyházi oktatás is be volt tiltva. A Partiumi Keresztény Egyetem megalapítása és egyházi oktatás újraindítása abból a szükségből fakadt, hogy a román állam mindmáig nem kezeli egyenlőképpen a nem román/nem ortodox állampolgárait a többségiekkel, noha ezek ugyanolyan adófizető polgárai az országnak, mint az utóbbiak – válaszolt Tőkés László és kabinetvezetője, Szilágyi Zsolt.

   Az egyházi, illetve keresztény oktatás hollandiai, svédországi, francia, brit és német szakemberei az európai képviselőkkel egyetértésben azt tűzték ki célul, hogy az Európai Parlament következő időszakában fokozni fogják erőfeszítéseiket a keresztény nevelés európai érvényesítése érdekében.

 

Brüsszel, 2014. február 11.

 

                                                                                                       Tőkés László

                                                                                                       EP-képviselő

                                                                                                        Sajtóirodája

 

   Nagy örömömre szolgál, hogy Bastiaan Belder képviselőtársam kezdeményezésére és szervezésében a mai napon egy olyan tanácskozásra gyűltünk össze, mely az európai keresztény oktatás kérdését tűzte napirendjére. Örömmel tölt el, hogy olyan szervezetek képviselőivel és olyan szakemberekkel vitathatjuk meg a keresztény nevelés kérdéseit, amelyek és akik a jelenkori szekuláris Európában és kontinensünk morális válságában szervezett és intézményes formában keresik a kiutat, korunk kihívásaira a választ, közös problémáinkra a megoldást. A hollandiai Református Egyház (Gereformeerde Kerke) és az ennek szellemiségét hordozó Református Párt (Gereformeerde Party) európai képviselőjeként erre nézve mutat példát maga a házigazdánk, Belder tanár úr. Meghívottai között pedig olyan szervezetek szószólóit köszönthetjük, amelyek tevékenységüket „azokra a spirituális és erkölcsi értékekre alapozzák, amelyek az európai népek közös örökségét jelentik, és hiteles forrásai az egyéni és politikai szabadságnak és a jogállamiságnak; olyan alapelvekre, melyek alapját képezik minden igazi demokráciának” (– amint az Európa Tanács Statútumának preambulumában olvashatjuk). Ilyenképpen az emberi jogok, a vallásszabadság, a családi értékek, valamint a keresztény iskolák ügye iránti elkötelezettséggel a kommunista internacionalizmus és a liberális kozmopolitizmus, a keleti ideológiai ateizmus és a nyugati társadalmakra jellemző szekularizmus végletei között és bonyolult útvesztőjében együtt kereshetjük a keresztény nevelésnek azt az útját, melyet világos és egyértelmű bibliai egyszerűséggel Krisztus Urunk ekképpen fogalmaz meg: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn.14,6).

   Az európai – a mindenkori – ember a kételkedő Tamás szavával kérdezi: „Uram, nem tudjuk, hová mégy. Mimódon tudhatjuk azért az utat?” (Jn.14,5). Erre a kérdésre hangzik Jézus paradigmatikus kulcsmondata: „Én vagyok az út”. Ezt az utat keressük ma is, abban a valamikori „keresztény Európában”, mely már régideje letévedt Krisztus útjáról; és miközben évszázados hittérítő missziójával, szerte a nagyvilágban – Ázsiában és Afrikában –, nemegyszer erőszakos buzgalommal terjesztette szét a keresztyénséget, ő maga oda jutott, hogy elvesztette Krisztusát, veszendőbe hagyta hitét és keresztény identitását, végső soron pedig veszni hagyja saját alapértékeit, és elveszíti önmagát.

   A XIX–XX. század fordulóján a protestáns belmisszió tulajdonképpen erre a hatalmas önellentmondásra adott korszakos válaszként fogható fel. És lám, több mint egy század után Róma is Európa újra-evangelizációjának a programját hirdeti meg. Protestáns oldalon viszont időről időre egy új reformáció szüksége és igénye fogalmazódik meg.

Az európai keresztény oktatás ügye és jövője – minden bizonnyal – ugyanebbe a gondolatmenetbe és összefüggésbe illeszkedik. Oktatásról és nevelésről lévén szó – értelemszerűen legfőképpen az ifjúságra kell gondolnunk. Az élethosszig tartó felnőttoktatás kiindulópontjául is az elöregedő Európa gyermekei és fiatalsága szolgálnak. Ők a mi közös jövőnk, ők annak a jövőképnek a hordozói, melyre nézve Jézus szava hangzik: „Én vagyok az út… és az élet”…

   De vizsgáljuk meg: valójában hogyan is állunk ifjúságunkkal, a jövendő nemzedékkel – akik a jövendő Európáját jelentik.

   Egy vicces történet jut eszembe. Egy édesanya tolja kocsijában a pólyás gyermekét. Összetalálkozik egy kedves ismerősével, aki áradozva dicséri a szép kisbabát, majd rákérdez a nevére s arra, hogy fiú-e vagy leány. Az anyuka kioktató válasza így hangzik: majd eldönti ő maga, amikor nagy lesz…

   A meghökkentő felelet deviáns vonatkozását félretéve, az anyuka magatartásából hadd emeljük ki azt a szemléleti relativizmust, mely korunk liberális és individualista felfogását általában véve jellemzi. Természetes és hagyományos értelemben a bibliai „atyáknak”, illetve szülőknek az volna a legfőbb kötelességük, hogy gyermekeikből, fiaikból és leányaikból – nemük szerint – egészséges férfiakat és nőket neveljenek. Ezzel szemben ez a szülő még arról az evidenciáról sincs meggyőződve, hogy fiú- vagy leánygyermekét fiúként vagy leányként nevelje.

    Az értékek viszonylatában és erkölcsi téren sincs ez másképp. A hamis pluralizmuson alapuló „másság” liberális kultusza alapjaiban kezdte ki egész értékrendünket: gondolkozásunkat, világnézetünket, hitünket, hagyományainkat és erkölcsi felfogásunkat. A világnézeti és erkölcsi relativizmus nevelési rendszerünket is alapjaiban ingatta meg. Mindenki által elfogadható, általános érvénnyel mit is mondhatnánk gyermekeinknek Istenről, felebarátról, házasságról, családról, gyermekáldásról, egyházról, közösségről, nemzetről, emberi méltóságról, az élet tiszteletéről és a toleranciáról (hogy a krisztusi szeretetről ne is beszéljünk…) – egy olyan világban, amelyben mindezen értékek és eszmények olyannyira viszonylagossá, szubjektívvé és megkérdőjelezhetővé váltak, mint mondjuk a hitetlen embernek az Isten puszta léte?!

    A mai ember számára hovatovább semmi sem „szent” – ahogyan mondani szoktuk. Gyermekeink szemében senkinek és semminek sincs tekintélye és abszolút értéke. Sőt maholnap az egymást követő nemzedékek rendjét, szüleik, illetve a felnőttek nevelői funkcióját is kétségbe vonják – az isteni „tekintélyről” nem is szólva. A keresztény nevelés előfeltételének és nélkülözhetetlen közegének számító hagyományos világrend és társadalmi viszonyrendszer indult bomlásnak és ingott meg – mely nélkül nemcsak keresztény eszményeink és tanításunk, de hangzatos európai elveink és értékeink is légüres térbe kerülnek és ellehetetlenülnek.

   A vasfüggöny másik oldaláról, egy olyan világból jövök, ahol évtizedeken át az állampolitikai rangon működött kommunista ateizmus fejtette ki romboló munkáját. Az erkölcsi világrendünket megrendítő ún. tudományos materializmus megtette a magáét – kihatásaival és örökségével a posztkommunista társadalmaknak mindmáig meg kell küzdeniük.

   Posztszovjet társadalmaink erkölcsi válságához még csak a nyugati szekuláris demokráciák válsága hasonlítható. Amikor 1989 után végre szabadon kijöhettünk ide, és megismerkedhettünk a vallástalan nyugati fogyasztói társadalmak vulgáris materializmusával – úgy érezhettük, hogy cseberből vederbe estünk. A nyugati testvéregyházaink rohamos leépülése és fokozatos térvesztése a mi szemünkben nem kevésbé jelent romlást és erkölcsi válságot, mint a kommunista ateista diktatúra egykori pusztításai és tovább ható következményei.

   A keresztény oktatás kelet-közép-európai, illetve romániai helyzetéről, egykor virágzó egyházi iskolarendszerünk 1948-ban való betiltásáról, majd helyreállítására irányuló, 1989 utáni küzdelmeinkről külön is érdemes volna tanácskoznunk.

Hasonlóképpen külön kellene beszélnünk a nyugati keresztény nevelés jelenlegi helyzetéről, mely számunkra – keletiek számára – legfőképpen azért talányos, mivel a vallásszabadság kedvező feltételei ellenére mutat olyan negatív képet.

   Akárhogyan is lenne, és problémáink, nehézségeink bármennyire is eltérő okokra vezethetők vissza: a megálmodott közös Európa felépítése érdekében a keresztény nevelés terén is együtt kell munkálkodnunk. Krisztus Urunk missziói parancsa így hangzik felénk: „Tegyetek tanítványokká minden népeket!” (Mt.28,19). Meggyőződésem, hogy a politikai és gazdasági, a szervezeti és strukturális építkezésen túlmenően egy spirituális Európa felépítésére van szükség – és erre, istenigazából, csak Krisztus tanítványai lehetnek képesek. Az európai integráció bonyolult folyamatában – a tényleges és kölcsönös befogadás részeként – ennek megvalósítása a mi hivatásunk.

   Éppen ezért, az Európai Unió nem éppen kereszténybarát intézményeiben és légkörében, a világnézeti semlegesség, az ateizmus és a szekularizmus mégoly kedvezőtlen körülményei között is vállalnunk kell keresztény hitünket és küldetésünket.

 

Brüsszel, 2014. február 11.