A román felsőház elutasító döntése aligha érte meglepetésként magyar közösségünket. Megszokhattuk, hogy többszázezer aláírással nyomatékosított jogos kéréseinket – csak azért, mert magyarok vagyunk – figyelembe sem veszik a többségi politikusok.

  Ugyanakkor ismételten bebizonyosodott, hogy parlamenti érdekképviseletünkre az autonómia ügyében nem számíthatunk. Erre nézve igen sokatmondó, hogy Fekete-Szabó András RMDSZ-es szenátusi frakcióvezető még most is szükségesnek tartotta a törvényt benyújtó – amúgy szintén RMDSZ-es (!) – képviselőtársaitól a sajtóban elhatárolódni. Egyébként is az elmúlt két évtized során szomorúan kellett megtapasztalnunk, hogy a területi autonómiát Bukarestben a tizenhat éven át hatalmon lévő tulipános szervezetben csak a hivatalos fősodor ellenében, saját szenátoraink és képviselőink neheztelése közepette lehetett képviselni. Ez alkalommal is jelzésértékűnek kell tartanunk, hogy a keddi szenátusi plenáris ülésen jelen lévő öt magyar szenátor némán asszisztált az autonómia ügye, illetve közösségi jogaink megcsúfolásához.

   Egy szavunk sem lehetne abban az esetben, hogyha az általuk képviselt „apró lépéses” alternatíva eredményre vezetett volna. Ám a tények mást mutatnak, éspedig azt, hogy: a „kis lépések” politikájának gyakorlóinak  „köszönhetően”– minekutána derekasan kivették a részüket az ország csődbejuttatásából, valamint az adófizető állampolgárok megnyomorításából, –  most ott tartunk, hogy a jelentős nemzetközi nyomás eredményeképpen visszaszerzett egyházi és közösségi tulajdonaink elvesztése fenyeget bennünket, miközben a hosszú évek óta nyúzott kisebbségi törvényből az RMDSZ volt (és leendő?) koalíciós partnerei éppen a kulturális autonómiát akarják kilúgozni.

Húsz évvel ezelőtt, a kolozsvári Szent Mihály templomban nem erről szólt az eskü…

 

Nagyvárad–Temesvár, 2012. szeptember 26.