Rögtön a vita elején Carlos José Iturgaiz Angulo levezető alelnök a zárttá nyilvánított ülés rövid felfüggesztését rendelte el, annak céljából, hogy a tanácskozásról kizárt résztvevők elhagyhassák a termet.
  Tőkés László képviselő napirenden kívül kért választ az elnökségtől arra a múlt heti beadványukra, melyben Hankiss Ágnes és Bagó Zoltán képviselőtársaival együtt az önkényesen zárttá nyilvánított ülés nyilvánossá tételét kérte. Az alelnök sajnálatát fejezte ki az általa is indokolatlannak tartott „zárolás” miatt, mindazáltal a jogos kérésnek nem tett eleget, arra hivatkozva, hogy a gyűlés elején tartott szavazás 9:5 arányban újból megerősítette a koordinátorok szabályzatellenes határozatát.

   Ennek következtében a jelen lévő felvidéki jogfosztott magyar állampolgároknak, valamint az MKP képviselőinek – köztük Fehér István tanárnak, Kassai Gyula református lelkésznek, Boldoghy Olivér színművésznek és Berényi József pártelnöknek – haladéktalanul el kellett hagyniuk a helyszínt. A felvidékiek csoportja tüntető módon, tiltakozó feliratokat emelve és az európai demokratikus elveket sértő kiutasítást hangos szóval bírálva, botrányos hangulat közepette távozott. Ez a körülmény mindvégig rányomta a bélyegét a feszültséggel terhes tanácskozásra.

Gál Kinga képviselőasszony megbotránkozását fejezte ki amiatt, hogy a gyűlésen éppen azokat nem tűrik meg, akikről a napirend szól. Mészáros Alajos felvidéki képviselővel közösen, végül is sikerült azt az engedményt kivívniuk, hogy Gubík László, szlovákiai állampolgárságától elsőként megfosztott jogász – Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsa elnökével együtt – benn maradjon a teremben.

   A botrányos kezdetekkel ellentétben a gyűlés további menetére az elnökség és a vitában álló felek visszafogottsága és egymás iránti – diplomatikus – udvariassága volt jellemző. Az időközben visszatérő Erminia Mazzoni bizottsági elnök egész viszonyulását és magatartását is a kompromisszumkészség jellemezte. Az országa képviseletében jelen lévő szlovák nagykövet is, noha határozottan védte kormánya mundérjának a becsületét, de tartózkodott bármely sértő megnyilatkozástól.

   Sorrendben egymást követte a Benes-dekrétumok, valamint a szlovákiai állampolgárság ügyében benyújtott két petíció vitája. A folyamodványok beterjesztőiként Hahn-Seidl Alida németországi polgári harcos és Juhász Imre alkotmányjogász, utóbb pedig Gubík László és Lomnici Zoltán fejtették ki az azokba foglalt álláspontjukat. A vita rendjén, pártpolitikai különbözőségeiktől függetlenül, egységes módon állottak ki a felvidéki magyarok védelmében Hankiss Ágnes, Bagó Zoltán, Tabajdi Csaba, Morvay Krisztina és Gál Kinga magyarországi, Mészáros Alajos és Bauer Edit felvidéki, valamint Tőkés László és Sógor Csaba erdélyi képviselők. Velük szemben Paska, Zala és Nevedalova szlovák EP-képviselők  szintén „egységfrontba” tömörültek. A többi jelen lévő parlamenter többsége jobbára a magyar oldal álláspontját részesítette támogatásban. Kirívó kivételként Victor Boştinaru román szocialista képviselő próbálta útját állni a megalapozott magyar követelések érvényesülésének, kisantanti cinkossággal szorgalmazva a petíciók elutasítását.

   Felszólalásában Tőkés László már önmagában is sokatmondónak nevezte azt a körülményt, hogy ugyanannak a bizottsági ülésnek a napirendjén két olyan petíció szerepel, mely egyaránt a felvidéki magyar közösség jogfosztásáról szól. Úgy látszik, szlovák történelmi-politikai tradíciónak számít, hogy mind a II. világháború nyomán kiadott Benes-dekrétumok, mind a jelenlegi szlovák állampolgársági törvény, változott formában és körülmények között ugyan, de tömegesen törekszik állampolgárságuktól megfosztani felvidéki magyar Testvéreinket. A jelek szerint ehhez asszisztál Viviane Reding bizottsági alelnök is, aki vélt vagy valós sérelmeikben elfogult módon kiáll a magyarországi kisebbségek mellett, ezzel szemben azonban egészen más mércét használ a kisebbségben élő szlovákiai és romániai magyarok esetében.

   Hozzá hasonlóan, a szintén megszólaló európai bizottsági szakértő az állampolgárságuktól megfosztott felvidékiek emberi jogait védelmébe vevő petíciót megalapozatlannak ítélte, a saját önkéntes döntésük következményének tulajdonítva szlovák állampolgárságuk elvesztését.

Egy előítéletes szlovák felszólalásra válaszolva, Tőkés László kénytelen volt arra is rávilágítani, hogy az I. világháborút követő békeszerződések megkötésekor az elszakított magyar területek lakóit akaratuk ellenére fosztották meg magyar állampolgárságuktól – úgyhogy a magyar honosítási törvény semmi egyebet nem tesz, mint ezt az egyoldalú jogfosztást igyekszik helyrehozni. Tőkés László ugyanakkor „képmutatónak” nevezte Boştinaru román és Zala szlovák képviselőket, tekintettel arra, hogy országaik szintén külföldön élő honfitársaik tízezreit juttatták román és szlovák állampolgársághoz.

   Mindent egybevetve, a rossz előérzetekkel várt bizottsági ülés magyar szempontból – egészében véve – sikeresnek mondható. Mindkét petíció „átment a próbán”, és a gyors ütemben változó politikai körülményektől függően, remélhetőleg eredményre fog vezetni.