Noha a soraink nagyon megritkultak – olyan előadóink hiányoznak már, mint Csép Sándor vagy éppenséggel Csetri Elek professzor úr –, hála Istennek köszönthetjük Molnár Kálmán esperes urat, a szilágycsehi és désházai kezdetek főszervezőjét, itt találhatjuk Gazda István temesvári lelkipásztort, az újabb főszervezőt, aki a városi szórványvilág gondjaival küszködik, és örömmel láttam, hogy Nemes Csaba lelkésztársam, nemzeti, egyházi és polgári ügyeink budapesti „nagykövete” is mellé állt ennek az ügynek. Hála Istennek létrejöhetett ez a legújabb élet- és családvédelmi konferencia. Elégtétellel emlékeztetek arra – sokan talán nem is tudják –, hogy 2003 decemberében ültünk össze a Királyhágómelléki Református Egyházkerület igazgatótanácsában, Csép Sándor mint ötletgazda és Böjte Csaba ferences atya is ott volt ezen a megbeszélésen, hogy másokat most ne említsek, és megterveztük az Áldás, népesség! missziói mozgalmat. Természetesen Molnár Kálmán is ott volt. Elkészült a missziói terv és mozgalom keretprogramja, majd a 2004-es évet az egyházkerületi misszió évének nyilvánítottuk. Ennek képezte részét az Áldás, népesség! mozgalom. 2004 áprilisában volt a szilágycsehi konferencia, Désházára is kilátogattunk, és ott is egy ünnepélyre került sor. Majd 2004 októberében rendeztük Nagyvárad-Félixfürdőn az a mértékadó összejövetelt, amelynek Orbán Viktor egykori és mostani miniszterelnök volt a védnöke.

A hitből fakadó felelősségvállalás, cselekvés és összefogás jegyében igyekeztünk programszerűen szembeszállni a népességfogyás, eme valóságos demográfiai humánkatasztrófa fenyegetésével. Ezek nem nagy szavak, hiszen mi is oda juthatunk, mint az erdélyi szászok, és akkor már csak múlt időben lehet itt szót ejteni rólunk. Nem csak a Bánságról, hanem nyilvánvaló módon egész Partiumról, Szilágyságról és Biharról, egész Erdélyországról, immár az egész Kárpát-medencéről beszélhetünk ebben az összefüggésben, mutatis mutandis. A családok bomlása, az asszimiláció elharapódzása és folytatása, kis közösségeink szétszakadozása, a negatív szaporulat, az egykézés, az elszórványosodás kiszélesedése, az elvándorlás és a szétszóródás közepette egyházaink, az akadémiai szféra, a civilszféra, a politikum képviselőinek az összefogására van szükség – mondottuk egykor, és ismétlem meg újból – az élet, a család, az egyház, a nemzet védelmében. Ezzel a gondolattal kívánok népességet Istentől, Csép Sándor eme leleményes köszöntésével.

Belgrádból jövök, két napig ott voltam az Európai Parlament Külügyi és Emberi Jogi Bizottsága egy népes küldöttségének a társaságában. A balkáni háború, a balkáni genocídiumok árnyéka vetül még mindig az egész térségre és az országra, találkozásainkra. Másfelől pedig Szerbia csatlakozásának az igyekezete jellemezte ezeket a találkozókat. Közben pedig a migránsok áradata a balkáni felvonulási útvonalon, Belgrád tereinek sátortáboraiban, ott is eleven valóság volt, miközben egyes „pihent agyú” vagy inkább „agymosott” liberális-szocialista képviselők váltig az LGBT-kategóriába tartozó leszbikus, homo-, bi- és transzszexuális emberek kérdésével foglalkoztak, és örömmel üdvözölték, hogy Máltában már törvényerőre emelték az emberek nemi identitása szabad megválasztásának ügyét, úgyhogy Dániához immár felzárkózott Málta is, miközben őket is ostromolják a migránsok. Egy optimista pedig valóságos megbotránkozással védte ellenemben az abortuszt, mintegy felmagasztalva, azt mondván Európa eme demográfiai válságának mélypontja idején, hogy a szabad választás egyéni joga mindenható, mindent felülmúl, miközben Szerbia maga is demográfiai mélyponton van, nem csak Európa. De a balliberálisokat leginkább az ilyen partikuláris – egyébként a maguk helyén kedves vagy fontos – kérdések gyötrik és foglalkoztatják, és nem éri el az ingerküszöbüket még ez a szörnyű migránsválság sem. Nem kelti fel a veszélyérzetüket.

Aztán továbbjöttem Szegedre, és valami olyan érzés fogott el a szegedi dóm, a renovált fogadalmi templom újraavatásakor, mintha Európa utolsó órájában volnék. Pompázatos szépségben felvonult az egész klérus, és hatalmas tömeg gyűlt össze a dóm udvarterében, és mindnyájunknak a szíve megtelt örömmel és reménységgel, a megmaradás, az újjászületés, remélt jövőnk ígéretével. Ez a kettősség fogta el a lelkemet, ott a röszkei határátkelő közelében, hogy vajon Európa utolsó óráiban vagyunk? Vagy pedig még van innen kiút, még van felemelkedés számunkra? De mondhatjuk úgy is, hogy Európa, az európai kultúra, ha tetszik: a fehér ember, a mi civilizációnk számára? Közben megérkeztem ide éjnek idején, és akkor megint rám tört a televízió útján a migránsválság napi eseménysora, és mindezen élmények hatására Robert Schumann alternatív megfogalmazása jutott eszembe, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Aztán Németh Zsolt átfogalmazása ötlött fel bennem rögtön, aki azt mondta a nemrégen tartott nagyváradi, rendszerváltozással foglalkozó konferencián, hogy Magyarország, a magyarság vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Igen, ennyire európai a mi magyar sorskérdésünk és gondolkodásunk.

A migráció egy dolog – még csak hagyján, mondom nagyvonalú önvizsgálattal –, de mi lesz velünk? Most ne a kívülről jövő veszedelemmel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy mi lesz velünk, a hitét és gyökerét vesztette kontinensünkkel, a szekularizálódott, elöregedett, sorvadó nyugattal? Európa hajdan nagy népeivel és nagyhatalmaival? Közelebbről nézve: mi lesz velünk, az elapadó Magyarországgal, mely a kivándorlók országává vált – olvasom a statisztikai hivatal kimutatásaiban. 2014-ben 330 ezer, Európa országaiban élő magyar állampolgárt számoltak meg, de más adatok szerint több mint félmillió magyar állampolgár dolgozik tartósan kint, és többségükben ott akarnak maradni, ott képzelik el az életüket, Európa jobb helyzetű országaiban. Ezek többsége fiatal, szakképzett ember, és utódaik is már ott jönnek a világra. Amikor a gazdasági bevándorlókat bíráljuk, ne felejtsük el, hogy ezek a magyarok is gazdasági bevándorlónak számítanak, tehát feltevődik a kérdés, hogy kettős mércével mérünk? Ránk nem vonatkozik az, ami vonatkozik a távolról, Közel-Keletről vagy Afrikából érkezettekre? Engem az sem vigasztal, hogy Romániára még inkább érvényes ez, hogy a migránsok országa, hiszen közel három millióan távoztak el innen csak az utóbbi években. Még az sem vigasztal, hogy Szlovákiát is otthagyták százezrek, s Lengyelországból becslések szerint kétmillió fiatal emigrált. Elsősorban az foglalkoztat és érdekel, hogy mi lesz velünk, magyarokkal, mi lesz a külhoni közösségeinkkel, Erdéllyel, Bánsággal, Temesvárral, ahol itteni lelkészi szolgálatom idején még, mondhatni, békebeli sokaságban voltak találhatók a magyarok. Már akkor sirattuk őket, de azért ehhez képest még a diktatúrában meg-megnyugodott a szemünk egy-egy biztató ponton, családon, helyzeten.

Mi lesz velünk, mi lesz Erdéllyel, az asszimiláció és a kivándorlás körülményei között, amikor is még a javunkra meghozott magyar állampolgársági, honosítási törvénynek is egyre nyilvánvalóbban diszlokációs hatása van az erdélyi magyarságra nézve? Megítélésem szerint sajnos inkább elősegíti a kivándorlást vagy a külföldi munkavállalást, mintsem hogy erősítené az itthon való megmaradásunkat. Mit mondjak, amikor azt látom, hogy a nagyváradi és más iskoláink „exportra termelik” az érettségiző diákokat, hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetemről ne is beszéljek, amely szinte egy csomagban exportálja végzett növendékeit. Szinte értelmét vesztik az intézményeink abban az értelemben, hogy a honi megmaradás ügyét szolgálják.

Legutóbb olvastam, hogy a sepsiszentgyörgyi felmérés alkalmával kiderült: az érettségizők, az iskolai végzősök mintegy háromnegyede emigrálna a jövőben, menne el Magyarországra vagy külföldre tanulni, illetve munkát vállalni. Ezért is választottam előadásom címéül Ady Endre versének, A szétszóródás előttnek a címét, mert úgy érzem, hogy éppen egy ilyen szétszóródás előtti pillanatban vagyunk, abban a pillanatban, amit éppen a Szegedi Dóm avatóünnepén éreztem, mint Európa utolsó óráját. „Helyünkön meg nem tudtunk állni” – idézem Ady Endrét, „s elveszünk, mert elvesztettük magunkat”, és akkor még nem szóltam a Felvidékről, nem szóltam Délvidékről, itt lévő barátaink szülőföldjéről, akik ugyanebben a hajóban eveznek, és ilyen értelemben teljes egészében magyarok és teljes egészében európaiak.

Az irány- és érték- és mértékvesztett Európa önfeladása közepette ez az Európa bennünket is ugyanerre akar kényszeríteni. A szétszóródás összefüggésében a politikailag korrekt mobilitás jelenségére hívnám fel a figyelmet. A szabad mozgások elve, az áruk, a tőke, a személyek, a szolgáltatások szabad áramlásáról szól az Európai Unió és az európai ideológia. Első hallásra fellelkesedtünk, amikor kiszabadultunk Románia határfalainak börtönéből, de elszörnyülködhetünk a következmények láttán. A migráció politikai programjának a korifeusai rezzenetlenül behálózzák Európát, a migráció és a mobilitás elvei és programjai alapján az Európai Bizottság Mobilitási Cselekvési Terveket dolgoz ki, az Erasmus-programnak ugyan örvendünk, de inkább maradnánk a Hermann János-féle felfogásban a peregrinusok hagyományos külföldi tanulási módja mellett. De nemcsak az Európai Bizottság, már az ENSZ népességi bizottsága is egy olyan programot dolgozott ki, azt hiszem, 2000 körül, mely az elöregedett és fogyó népességű fejlett világ, de különösebben Nyugat-Európa és Amerika egyes országainak népességpótlásáról akar gondoskodni, és meg is hirdeti a helyettesítő célzatú betelepítési programját. Mintegy 160 millióban állapítva meg, hogy ennyi embert kell majd betelepíteni, főképpen a nyugat-európai és a már említett világ más országaiba. Feltevődik a kérdés, uraim és hölgyeim, hogy ez a sors vár reánk? Ehhez asszisztálunk? Csak egyetérthetünk Orbán Viktorral, aki meghúzza a vészharangot. Mi is meggyújtjuk a lármafákat Székelyföldön, az egyes régiók etnikai összetétele megváltoztatásának európai tilalmát idézzük a Kisebbségi Keretegyezményből, vagy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájából, de hát Európának Székelyföld meg se kottyan, mert hiszen az egész Európa etnikai természetes összetételét hajlandó volna egyik évtizedről a másikra megváltoztatni anélkül, hogy figyelembe venné saját európai polgárai politikai opcióit, identitását és akaratát. Átadjuk a helyünket idővel az úgynevezett integrálódó migránsoknak, betokozódunk ebbe a világszinten és kontinentális téren mesterségesen irányított népességmozgásba és manipulációba? Mit hagyunk maradék gyermekeinkre, unokáinkra? A bőrünkön éget ez a kérdés. Milyen fajta kisebbségi sorsot szánunk nekik? Romániában sem jó kisebbségnek lenni, de hát ennél még cifrább kisebbségi állapotok is kialakulhatnak a párhuzamos társadalmakban és az iszlamizálódó Európában. Mi is beállunk migránsnak, hogy felolvasszon bennünket is a világ kohója, ahogy Ady Endre fogalmaz idézett versében? Mi lesz velünk, magyarokkal, erdélyiekkel, feladjuk szülőföldünket? Szállásterületeinket, melyért megszenvedtünk, megharcoltunk és megdolgoztunk? És felrúgjuk az ötödik parancsolatot, amely szerint isteni kegyelem, hogy azon a földön éljünk, melyet az Úr, a mi Istenünk ád minékünk? És engedjük kivándorolni a magyar ifjúság szürkeállományát? Szakképzett embereink szellemi tőkéjét zokszó nélkül hagyjuk eltűnni, sőt támogatóan vesszük tudomásul, mert politikailag nem korrekt valakinek azt mondani, hogy ne menj el, ne hagyj itt? Régen legalább mondták, hogy eredj, ha tudsz, és mondták, hogy: liliomszál, idegenhez miért hajoltál? De most már nem illő aggódnunk sem a gyermekeinkért, a népünkért, a gyülekezeteinkért, a településeinkért, mint hogy ha fatális bénultság fogná el az embereket, sőt már a lelkipásztorok sem merik oly nyíltsággal hirdetni az igazi értékeinket. Az igazi értékes magatartásformákat, a helytállást és kitartást, hűséget és becsületet, ahogyan egykor még nem ezt tenni volt szégyen.       

De hát Európának is pont olyan rossz ez, ami történik, ám nekünk különösképpen, mert azt hittük, hogy a berlini fal lebomlása után kiegyensúlyozódik az Unióban Európa két oldala, de a mostani mozgások, változások még csak tovább mélyítik a kontinens két része közötti különbségeket, fenntartják továbbra is az egyenlőtlenséget. Továbbra is felborulással fenyeget az egyensúly, és ahelyett, hogy felzárkóztatna bennünket, „a jóságos Európa” továbbra is lenyom bennünket. Továbbkonzerváljuk ezt az egyenlőtlen állapotot, ezt a kiszolgáltatottságot, amelyből még mindig nem tudunk felállni, és még a nyugatiak is állandóan, ott nekem is, Brüsszelben a fejemre ütnek, és mindenkor a fejünkre ütnek ezek a fődemokraták és álszocialisták, hogy elégedjünk meg kisebbségi sorsunkkal, és üdvözöljük a migránsok áradatát, ha kell, még a saját szülőföldünkön áthaladó balkáni útvonalon érkezetteket is.

Hölgyeim és uraim, erre mondják, hogy felborul a világ. Olyan állapotban van Európa, mint amikor feje tetejére áll vagy felborul a világ. Nemzeti sorskérdésként fogalmazódik meg tehát ezen körülmények között is, ezen viszonylatban is a helytállás, a helyben maradás, a haza és országépítés, erdélyi megmaradásunk és itthoni jövőképünk kérdése. Ez életre-halálra megy. Ez nem opcionális kérdés. Nem lehet feloldani a politikai vagy az ízlésbeli másság kategóriáiban.

 Kövér László országgyűlési elnök egyik helyen nagyon megszívlelendő módon azt mondta, hogy „a szülőföldhöz való jog is egy alapvető emberi jog kellene legyen”. Azt gondolom, ez egy jó gondolat, sokkal inkább alapvető jog kellene legyen a szülőföldhöz való jog, mint az elvándorlás, a mobilitás joga.

„Emberek vagyunk, nem vadak” – mondja József Attila, és hát gyökeres lények volnánk, ha igaz, kultúránknál, identitásunknál fogva, ugyebár a népvándorlás kora már lejárt legalább ezer éve. Mi azóta meggyökereztünk, történelmi visszaesésként élem meg, hogyha olyan értékké növi ki magát a mobilitás, az elvándorlás, aminek függvényében nem számít, hogy otthagytuk a családunkat, a szeretteinket. Kiszakadtunk a környezetünkből, megfeledkeztünk városainkról, szülőföldünkről, és mint egy használt, megunt ruhát vetjük le mindazt, ami által vagyunk azok, akik vagyunk.

A szülőföldhöz való jog mentén azt gondolom, hogy Európának és tagnemzeteinek a kontinenshez, az identitásához való jogát is meg lehet állapítani. Nekünk jogunk van megmaradni Európában, mint ahogy jogunk van magyarnak maradni. Megítélésem szerint a megoldás nem a rosszabb helyekről a jobb helyekre való vándorlás, hiszen akkor az egész világ felborulna! Egyes becslések szerint 700 millióan volnának készen pillanatnyilag világszinten elhagyni hazájukat, szülőföldjüket, és jobb sorsot keresni maguknak, valahol a világ szerencsésebb részein. Beláthatatlan következményei lennének, hogyha ez így történne. Hát arról ne is beszéljünk, hogy ott, ahol jó, ott is leromlana a helyzet, ahonnan pedig elmentek, ott végképp. Tehát nem megoldás a migráció. Nem vadak vagyunk, hanem emberek, gyökeres lények, és éppen ezért Temesváron is ki kell tartanunk, és én megígérem, hogy az utolsó leszek, aki elmegyek. Sajnos még azt is elterjesztették rólam az ellenségeim, hogy én kint vagyok, kiköltöztem Magyarországra a Fideszhez, ott lakom. Állandóan találkozom olyan emberekkel, akik mondják, hogy milyen jó, hogy néha hazajövök. Nem költöztem ki, pont fordítva: ide költöztettem az új családomat! Természetesen csak akkor van értelme ennek a gondolatmenetnek és hitünknek, önazonosságunknak, hogyha minden következményével vállalni tudjuk. Egyébként felolvaszt a világ kohója, és csupa mellébeszélés minden, amit hiszünk, vallunk, állítunk, és hiábavalóvá válik az, amiért harcolunk.

Nos, végül engedjék meg, hogy egy kicsit gyakorlatibb irányban fordítsam a szót. Tehát azok után, hogy megállapítottam, hogy a megoldás nem a bevándorlási politika, hanem egy egészséges demográfiai és családi életpolitika, ez a fajta eszmei és cselekvési tér, ami itt sugárzik, ezen a konferenciánkon, az áldás és népesség biblikus és népi eszmeköre, nos, ennek a gondolatnak a jegyében engedjék meg, hogy azokat a törekvéseket vázoljam, amelyek ebbe az irányba mutatnak a nagypolitika szintjén is, nem csupán a szószéki beszédek vagy a konferenciai előadások szintjén. Utánanéztem, hogy Magyarország és vele néhány szomszédos ország, főleg a visegrádi négyek, milyen komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy ezt a kivándorlási, szétszóródási és pusztulási folyamatot megállítsák. Magyarországon olyan programok vannak, hogy: ifjúsági garancia, amely az ifjúság munkavállalását hivatott elősegíteni; az első munkahely garancia, amihez uniós alapokat is tudtak lehívni. Mintegy 180 ezer fiatalt kívánnak a közeljövőben visszatartani az ország számára. Az utóbbi öt évben 28%-ról 18%-ra csökkent Magyarországon az ifjú munkanélküliek aránya. A magyar kormány programja a külhoni magyar szakképzés fejlesztésére is kiterjed. Nem tudom megítélni, hogy ez a program mennyire használ nekünk, mennyire hatékony annak érdekében, hogy itthon tartsuk a szakképesített ifjúságunkat, és itthon maradásra bírjuk őket. 2011-ben hozták létre a magyar közigazgatási ösztöndíjat, amely a képzett, diplomás fiataljainkat akarja hazahozni és a magyar közigazgatásban elhelyezni. 2015-ben került meghirdetésre a „Gyere haza, fiatal!” nevű program, mely időről-időre 50 hazaköltöző fiatalnak biztosítana jelentősebb összeget az egzisztenciateremtéshez.

Utánanéztem, Szlovákiában is ugyanilyen programok jönnek létre, például a hazatérés program keretében 10 ezer, vagy különleges esetekben akár 50 ezer eurót adnak egy képzett külföldön élő fiatalnak, hogyha hazajön és munkát vállal. Lengyelországot nagy vérveszteség érte az utóbbi 15 évben, így ott is egy visszatérőknek szóló programot alapítottak, amely annyira hatékony volt, hogy a lengyel gazdaság fellendülésében is érzékelhető a hazaérkezők szerepe és az ehhez való hozzájárulása. Minden reményünk meglehet arra, hogyha megbirkózik Magyarország a mostani, már-már létében megingató politikai nehézségekkel, vagy éppenséggel a migránsválsággal, hogy az orbáni politika ebbe az irányban fog haladni. Ebben a nemzeti együttműködési rendszerben viszont nekünk is partnereknek kell lennünk. Abban kell gondolkoznunk, itt a Néppárt elnökére, mostani alelnökére és bajtársaimra gondolok, hogy olyan kongeniálisan és olyan együttműködéssel kellene a magyar jövőképet kialakítanunk és az ezzel kapcsolatos terveinket, stratégiánkat elkészítenünk, hogy egy adott kedvező pillanatban fordítani tudjunk a sorsunkon, mert könnyű belátni, hogy nem sok jövő marad a mostani helyzet lineáris meghosszabbítása esetén, nem nagy jövő vár a mi gyermekeinkre és unokáinkra. Én azt gondolom, hogy ezen az úton kell haladnunk.

Köszönöm tehát még egyszer, hogy ennek az útnak egyik útjelzője, és ennek az együttgondolkodásnak egyik kiváló alkalma lehet ez a konferencia. Hadd zárjam azzal a gondolattal, hogy Európának nem a migránsok védelmében, hanem saját polgárai és nemzetei, sőt nemzeti kisebbségei, valamint értékei és identitása védelmében kellene egyezségre jutnia. Ez az igazi unió, és ez az az unió, amelyben el tudjuk képzelni a magyar uniót az Európai Unióban.

 

Temesvár, 2015. szeptember 25.

 

 

                                                                                                        Tőkés László

                                                                                                        EP-képviselő,

                                                                                az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke