Imahétzáró istentisztelet böjtfő vasárnapján a nagykároly-belvárosi református templomban

Igeolvasás: 1Kor 3,1-7 / Alapige: Ef 4,11-16

„És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban; A kiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet!

Sokatmondó az a körülmény, hogy az idei imaheti igeprogramot az Örmény Apostoli Egyház adta útravalóul a keresztyén világnak, a Krisztus-hívő egyházak ökumenikus közösségének. Az örmény egyházról viszont tudni kell, hogy a világon az első történelmi nemzeti egyház, mely az I. században alakult, évszádokkal megelőzve a Római Birodalomban 314-ben, Nagy Constantinus korában elfogadottá vált keresztyén egyházat. Viharos történelmét tekintve az örménység sorsa csak a sorsüldözött zsidó népéhez hasonlítható. Épp úgy az üldöztetés, az országszakadás, a menekülés, a népirtás, az elvándorlás jutott neki osztályrészül, és a zsidókhoz hasonlóan szerteszóródott a nagyvilágban. Hányattatott történelmük és szórványéletük tekintetében mi, magyarok is közel érezhetjük őket magunkhoz. Történelmünk viszontagságai bennünket is szétszórtak a föld kerekségén, olyannyira, hogy mintegy ötven országban élnek magyar közösségeink: Trianon következtében hét ország területén a Kárpát-medencében és másik negyvenben szerte a földgolyón, a diaszpórában – együttvéve több millióan. Ezért is nevezik egyes politikusok a magyarságot „világnemzetnek”, és ez hívta létre világszervezeteinket: a Magyarok Világszövetségét, valamint a Magyar Reformátusok Világszövetségét (melynek elnöke voltam).

Testvéreim! Az elmondottak miatt nagyon közel áll hozzánk az idei imahétnek az Efézusi levélből kiválasztott igeszakasza, mely a Krisztusban való egységről szól. Az apostoli misszió révén létrejött keresztyén közösségek a zsidó diaszpórában – így például a kisázsiai Efézusban, Galáciában, Kolosséban – alakultak meg, a zsidókhoz csatlakoztak utóbb a pogányok, akik többnyire görögök voltak. Az egyháztörténészek szerint az Efézusi levél valójában nem is az efézusiaknak íródott, hanem valamennyi diaszpórában élő gyülekezethez intézte Pál apostol, s a Címzett nevét utóbb vezették rá a levélre. Tehát egy apostoli körlevéllel, ún. enciklikával van dolgunk, melynek Címzettjeként akár Nagykároly nevét is feltüntethetnénk – annál is inkább, mivel városotok nagy Szülöttje, Károli Gáspár tolmácsolásában olvashatjuk és hallhatjuk „édes anyanyelvünkön” Pál apostol egyetemes üzenetét. Hallgassuk tehát olyanképpen az apostoli levél igéit, mintha éppen a mi, sokfelé szakadt egyházunknak és népünknek írta volna Pál, vagy minthogyha éppenséggel a Romániához csatolt erdélyieknek, Partium-bélieknek, református gyülekezeteinknek és testvéregyházainknak címezte volna.

Jézus főpapi imájában azért fohászkodik: „hogy mindnyájan egyek legyenek – a hívek –, amint te énbennem Atyám, és én tebenned” (Jn 17,21). Az imaheti igeszakasz felirata pedig ez: „Az elhivatáshoz méltó élet a hit nagykorúságában és egységében.” Pál apostol rámutat, hogy Isten arra hívta el apostolait, prófétáit, evangélistáit, valamint a pásztorokat és tanítókat, hogy „a szenteket tökéletesbbítsék”, vagyis a híveket felkészítsék a szolgálatra és „Krisztus testének építésére”, mígnem „eljutnak mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. Az új bibliafordítás a hitnek és az istenismeretnek az egységét a felnőttkorhoz kapcsolja, és nagykorúaknak nevezi a hitükben és istenismeretükben erős híveket, illetve gyülekezeteket. Akik elérték a felnőttkor krisztusi teljességét, azok már nem kiskorú gyermekek, „akiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által” – mondja az Apostol, aki leveleiben mindenkor óvja a gyülekezeteket a tévelygésektől, a tévtanítók ravaszságától és csalárdságától. Ahol zavaros az istenismeret és eltérnek Krisztus igazságától, ott megbomlik a hívők és a hit egysége, ott „irigykedés, versengés és visszavonás” támad a közösségben, mely „testiekben jár”. „Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé; nem testiek vagytok-é?” (1Kor 3,4). A kiskorúakat tejjel táplálják. „Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való (…) a jó és a rossz között való különbségtételre” – írja Pál a Zsidókhoz intézett levelében (5,13-14).

Efézusnak és a szétszóratásban élő, alighogy megalakult, zsenge gyülekezeteknek valóságos létkérdés: az egység. A hatalmas római birodalomban hogyan is maradhattak volna életben, hogyha nem érik el a hit nagykorúságát, hogyha nem tudnak különbséget tenni a jó és a rossz, az igaz és a hamis között? Hogyha a sokistenhit, a római politeizmus kaotikus zűrzavarában Krisztus igazságát és mindenhatóságát nem ismerik fel, és az összetartó isteni szeretet nem munkálkodik bennük hogyan is maradhattak volna meg?! „Az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban!” – inti a helyes útra Pál apostol Krisztus követőit.

Az imaheti igeversek sokféle vetületben nyilvánították ki az egység szükséges és fontos voltát. „Egy a test és egy a Lélek (…) egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten (…) egy reménységben hívattatok el” – hangzik a felsorolás. Mindezek betetőzéseképpen a mai igeszakaszban Krisztus testének képében ábrázolódik ki az egyház organikus egysége, mely testnek mi mindannyian is tagjai vagyunk. „Növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban” – hangzott az Igében. Az új bibliafordítás megfogalmazásában ez így hangzik: „növekedjünk fel szeretetben ő hozzá, aki a fej, a Krisztus”. Arra készüljünk fel, hogy szolgálatunkkal Krisztus testének építésén munkálkodjunk.

Ő a Fej, mi vagyunk a Tagok – olvashatjuk az Igében. Egyházunk törvénykönyve is kimondja, hogy: „az Egyház egyedüli feje a Krisztus”. Solus Christus: Egyedül Krisztus – ez a reformációnak is egyik alaptétele. A jelképiség erejével, bármely más tételes megfogalmazásnál érzékletesebben és hitelesebben juttatja kifejezésre az Egyház egységét – Krisztusban. Belőle, a Fejből kiindulva „az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga felépítésére szeretetben” – olvassuk a záróversben.

A test – a Fej és a tagok – arányos és rendeltetésszerű együttese maga az egység a sokféleségben, melyben a teremtés harmóniája tükröződik. Az egyház testét, mint Fő a tagokat, maga Krisztus irányítja. „Olyan csodálatosan épül a Krisztusban, mint valami grandiózus műremek – írja nagy teológusunk, Ravasz László –, amelynek minden paránya örök terv szerint találja meg a maga helyét és senki más által nem pótolható egyéni munkakörét a közösségen belül.”

Krisztus egyháza mint élő test és organizmus két értelemben ragadható meg: egyik a lokális gyülekezet, miként Efézus, vagy Nagykároly a másik pedig a helyi gyülekezeteket és földrajzilag, történelmileg körülhatárolható kisebb-nagyobb egyházközösségeket magába foglaló egyetemes, ökumenikus egyház. Minő csodája az apostoli missziónak, hogy néhány évtized, évszázad alatt az efézusihoz hasonló kicsiny gyülekezetek zsengéjéből, „a mindenek által és mindnyájunkban munkálkodó” egy igaz Isten jóvoltából felépítette a világ keresztyénségét egyesítő egyetemes Egyházat, amelynek mi is alkotó és elő tagjai vagyunk.

Az egyetemes, ökumenikus imahéten egyházaink sokféleségében, vallásunk sokszínűségében Krisztusban való összetartozásunkat és egységünket éljük meg és ünnepeljük. Imádságainkban kérjük Istent, hogy betegségeiből és erőtlenségeiből gyógyítsa ki egyházainkat és gyülekezeteinket, és „segedelme kapcsaival” a szeretet egységében kapcsoljon össze bennünket a Jézus Krisztusban. Ámen.

Tőkés László

(Elhangzott 2026. február 22-én)