Az elmúlt hetekben a bihari RMDSZ emlékezett vissza megalakulásának hőskorszakára, Varga Gábornak, az egyik legjelesebb megyei elnökünknek a jelenlétében. Voltak ott olyanok is, akiknek nem volt ott helyük, voltak olyanok is, akik hiányoztak… Sajnos ez így van minden összejövetelen, amikor a múltra tekintenek vissza, hogy a megszépítő messzeség egyensúly-eltolódásokat idéz elő.

Negyedszázados évfordulón akár az egyházi életünket is mérlegre tehetjük. Új időszak kezdődött az „oradeai református egyházkerületben”, amely 1990-ben a Királyhágómelléki nevet vette fel. Aztán sorolhatnánk a Bihari Napló létrejöttét, a Sulyok István Református Főiskola megalakulását, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság létrejöttét, visszagondolhatunk az akkori események forgatagára – az alakulás, az újjászületés megszépítő messzeségében –, a cselekvés idejére. Éppen az akkor megválasztott első váradi polgármester mondotta, hogy mi akkor tényleg azt hittük, hogy forradalmat csinálunk. Hogy mégsem lett igazi rendszerváltozás, az nem a mi hibánk – mondotta Mircea Bradu. Ezt többé-kevésbé magyarságunk vonatkozásában és egyházunk életére nézve is elmondhatjuk. Hittünk a magyar jövőben. Hittünk az egyház újjászületésében, teljes erővel, lelkesedéssel kezdett megszerveződni a magyarság, a civil társadalom, és akkor még egy irányba húztuk a szekeret. Ez a közösség – miként az újjáalakuló román társadalom is – utóbb megbomlott. Ami azután következett, elmondhatjuk önsajnálat nélkül, hogy nem váltotta be reményeinket. Valakik eltérítették a romániai forradalmat, zátonyra futtatták a rendszerváltozást. Nyilvánvaló, hogy nem ezért lelkesedtünk. Nem ezért álltunk ki annak idején életünket kockáztatva. Valakik zsákutcába vitték a magyar életet is. Kisiklatták, tévútra vezették az RMDSZ-t is, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez nem a mi hibánk, ahogyan az első polgármester fogalmazott, hiszen a magyarság is részes és felelős azért, ami vele történt.

De tegyük félre mindezeket, és mindenekfelett adjunk hálát a jó Istennek az elért eredményekért, azokért a 25 éves évfordulókért, azokért a létrejövő szervezetekért, közösségekért, intézményekért, amelyeknek lehetőségével a kivívott szabadság ajándékozott meg bennünket. A román és magyar szabadság, mondottam volt éppen itt, egy sajtóértekezleten, mert hiszen egyik a másik nélkül értelmezhetetlen Erdélyországban. Úgy, ahogyan a mindnyájunk által látott lyukas román zászló résében egy fotós által véletlenül megörökítve megjelennek a székely zászló jelképei, ilyen szervesen függ össze a román és magyar szabadság itt Nagyváradon, a Partiumban, Erdélyországban, a Székelyföldön. Ezt a zászlót emeljük ma is, 25 esztendő után, hogy ezen az úton haladjunk tovább, és ne menjen veszendőbe az a szabadság, amelyet akkor kivívtunk.

Ezért is vagyunk ma együtt, az egyházi, a polgári, a politikai élet, a közélet képviselői, innen Nagyváradról, és képviseleti alapon Erdélyből, Partiumból. Ezért vagyunk éppen itt a Sulyok István Református Központban, annak a székhelyén, amely szinte jelképe lehet a 25 évvel ezelőtti és az azóta végbement változásoknak. Helyszíne és jelképe mindannak, ami azóta történt. A Trianon utáni magyarság építette fel 1936-37-ben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület új székhelye gyanánt. Aztán az idők változásának, az impériumváltozásoknak megfelelően különböző funkciókat töltött be. Ezelőtt 25 évvel még a pincékből indultunk. Emlékszem, egyik ilyen új évi fogadásunkat itt, a régi Arany János Kollégium alagsorában tartottuk. Egy másikat a Zárda utcai volt zsidó iskola pincetermében, míg aztán visszaszereztük ezt az épületet, és feljöttünk ebbe, a szabadságot jelképező székháznak a dísztermébe. Itt kezdte el munkáját az RMDSZ is, még abban az időben, a cselekvés idejében, és itt vagyunk ma is, a közjó szolgálatában kiállva – hogy a ma kiosztandó díjra utaljak.

Elég, ha felolvasom, hogy kiket tüntettünk ki az elmúlt időszakban: Varadinum Vonósnégyes, Tibor Ernő Galéria, Szigligeti Társulat, Palló népzenei együttes, az RMDSZ váradvelencei szervezete, Szent László Alapítvány, Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ, a Partiumi Keresztény Egyetem énekkara, a PKE támogatói, Csillagocska Református Zeneóvoda, Partiumi Magyar Művelődési Céh, Erdélyi Magyar Ifjak, Premontrei Öregdiákok, Váradi Dalnokok, Nagyváradi Asszonykórus, a 88. sz. nagyváradi Szent László Cserkészcsapat. Folytathatnám a felsorolást még azokkal, akik ide kívánkoznak, ebbe a sorba. Nos, itt vagyunk, a közjó szolgálatában, ha nem is hiánytalanul – mivel ez a 25 év megritkította és megosztotta a sorainkat –, de azzal a meggyőződéssel, hogy politikai, polgári, egyházi téren töretlenül tovább kell vinnünk azt a zászlót, tovább kell haladnunk azon az úton, amelyről említést tettem.

Nagyon köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást, jólesik minden év elején viszontlátnunk egymást, egymás örömében osztoznunk, és tisztelettel jelzem, hogy én is itt vagyok! Lépten-nyomon abba ütközöm, hogy én kiköltöztem volna Magyarországra, és különféle politikai irányzatok hullámhosszán eltávolodtam Erdélytől. Cáfolni méltatlan dolognak tartom ezt a nem kis mértékben szándékosan keltett tévhírt. Természetesen, amikor Papp László debreceni polgármester jelképesnek is vehető jelenlétében együtt vagyunk, akkor tudatában vagyunk annak, hogy 25 esztendővel ezelőtt nemcsak a berlini fal omlott le, hanem a határzár is. Azóta a határok felett egyesülő nemzet képviseletében egységesen szolgáljuk a nemzet ügyét. Ez az alkalom is kifejezésre juttatja ezt a lelkületet és ezt a közös szándékunkat. Milyen jó azt látni, hogy Debrecen és Nagyvárad, Hajdú-Bihar és Bihar megye egyesül! A zsidó hitközségek debreceni fesztiválján éppen úgy voltunk együtt, ezelőtt évekkel, az egész Kárpát-medencéből való magyar zsidókkal, mint ahogyan Debrecenben megalakítottuk a Magyar Reformátusok Világszövetségét, mely azóta rosszabb sorsra jutott, a visszarendeződés által. De íme, itt érezzük otthon magunkat, a Királyhágómelléki és a Tiszántúli  Egyházkerület közösségében. Külön is örömünket fejezem ki ezen a helyen – engedelmetekkel –, hogy új püspöke van Debrecennek, Fekete Károly személyében. És akkor még nem is szóltam az Európai Unióról, a magyar unióról az Európai Unióban. Ezek mind a 25 évvel ezelőtt kivívott szabadságnak az eredményei, még hogyha mindenre árnyék is vetül. Mintha mindennek nemcsak színe, hanem fonákja is van, de mindenképpen a szabadságnak olyan lehetőségében élünk, amely a továbbiakban sem engedi, hogy elcsüggedjünk, és végre a magyar integráció egyet jelent a nemzetközi, az európai integrációval.

Hölgyeim és Uraim, kedves Testvéreim!

Egy új rendszerváltozás remélt esztendejében, illetve a rendszerváltozás egy új fejezetének a reményében és esztendejében vagyunk, amikor 1989-hez hasonlóan végre a magyarság 88%-a fejezte ki az elnökválasztások alkalmával egységes akaratát. Persze nem szabad eltúlozni ennek az eseménynek a fontosságát. Óvatos bizakodással tekintünk a jövőre, de hogyha nem is jogosít fel túlzott reményekre az a választás, mi magunkat ugyanakkor hitből feljogosíthatjuk arra, hogy egy új évnek új kezdetként vágjunk neki, és egy új Romániában – amit ígér Klaus Johannis –, a normalitás évében, amint mondotta újévi beszédében, mi is egy új magyarságot, egy új magyar életet, normalitást várjunk, kívánjunk, reméljünk, munkáljunk a magyarságnak.

Ebben a szellemben gondolok itt, az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közösségében arra, hogy ebben az esztendőben meg kellene szólítani a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nemzetileg elkötelezett, autonómia iránt odaadó szárnyát, valamint a néppártiak, polgáriak táborát, és egy olyan akcióegységet, egy olyan új magyar egységet hozzunk létre, amely eséllyel veszi fel a harcot a nagy-román nacionalizmussal és azokkal a posztkommunista erőkkel, amelyek még mindig rendkívül nagy károkat tesznek magyarságunk és egyházaink életében. Hadd ne térjek ki az aktuálpolitikai vonatkozásokra, esetekre, sérelmekre, jogfosztásokra. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak – amely ezelőtt 11 esztendővel az erdélyi autonómia általános képviseletére szerveződött – sokkal szorosabbra kell fonnia a viszonyát, stratégiailag, a Székely Nemzeti Tanáccsal, amelyre mostanság igencsak rájár a rúd, mert a román és magyar posztkommunisták újból kimutatják foguk fehérjét. Nagyon fontos, hogy összefogjunk, mind polgári, mind szervezeti, mind politikai téren, és valahogyan, mint amikor a reformáció is az őskereszténységből indult, vagy ahogy Bartók, Kodály nemzedéke a tiszta forrástól indult, mi is azonképpen induljunk el a tiszta kezdetektől, és arról az útról ne térjünk le, így haladjunk tovább a következő esztendőben, és a remélt következő időszakban. Ezen az úton Illés prófétára és Jónás prófétára gondolok, arról prédikáltam Nagyvárad-Olasziban a múlt vasárnapon, hogy Illés próféta belefárad küzdelmeibe. Azt látja, hogy Izráel fiai elhagyták az úrnak a szövetségét. Mérhetetlen romlás nehezedik Izráelre, és azt kéri az Istentől, hogy „vedd el az én lelkemet”, és átadja magát a letargiának, sőt a halálnak. Jónás próféta sem bízik abban, hogy Ninivével van mit kezdeni, és menekül. Illés prófétához hasonlóan menekül az isteni megbízatás elől. Azonban megjelenik az Úrnak angyala, és maga az Úr szólítja meg Jónást. Meg is próbálja hitében, meghordozza mélységben, magasságban. Végül engedelmeskednek az Úr akaratának: Illés próféta meggyőződésből, Jónás próféta kényszerűségből, de engedelmeskedik az isteni akaratnak. Valahogy így képzelem el magunkat az előttünk álló út kezdetén vagy folytatásában, attól függ, honnan nézzük. Nagyon sokan belefáradtunk már, én magam is sokszor roskadozom a teher alatt. Nagyon sokan már „be is dobták a töröközőt” és „fel is adták a játszmát”. Vannak, akik ezt már nem is szégyellik,  sőt irányt váltottak, mert úgy gondolják, hogy könnyebb árral együtt haladni, mint árral szemben úszni. Nekünk azonban nem áll módunkban kitérni az isteni küldetés elől.

Éppen beletekintettem néhány költeménybe. Rimay János, Balassi Bálint folytatója így fogalmaz: „Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép”. Eszembe jutott, hogy hogy elfogyatkoztunk itt Nagyváradon is, városainkban, Erdélyországban! „Kiűzték közülük az egy igaz Istent” – írja Bornemisza Péter a XVI. században. „Megcsorbult nemzeted változott korcsossá”, olvassuk egy másik költeményben. Való igaz, ebben a helyzetben nagyon nehéz eséllyel felvenni a harcot, és folytatni az utat. De éppen a próféták példájából szeretnék meríteni, és azt az engedelmességet példaként előtökbe adni, amely a halálra vált Illés prófétát is jellemezte, és az ő lelkületükkel kérni, hogy „utaid, Uram, mutasd meg”, és vezess bennünket a jövendő felé.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott új esztendőt, sok erőt, lelkesedést mindnyájatoknak, és azt a felismerést, hogy a menni vagy maradni kérdésére mit válaszoljunk. Azt a felismerést, hogy sorsunk elől nem menekülhetünk. Aki menekülni akar sorsa elől, az vesztébe rohan. Kívánom, hogy a megőrzött közösségünk, hitünk adjon további erőt nekünk az élet küzdelmeire. Isten áldjon meg benneteket családjaitokban, közösségeitekben, nagyváradi népünk közösségében, egyházainkban. Isten legyen az út előttünk, aki szent Fia által arra tanít bennünket, hogy: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

                                                                                           

 

Nagyvárad 2015. január 11.
 

Tőkés László