Tollal a közjó szolgálatában

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület legészakibb egyházmegyéjében, a nagybányaiban 2023. október 3-án tartották meg a soros lelkészértekezletet, aminek a Magyarlápos városa melletti település, Domokos egyházközsége adott othont. Ez alkalommal a KREK volt püspöke, Tőkés László hirdett igét, majd egy egyháztörténeti előadást is tartott, illetve bemutatta Varga Károly ny. esperes most megjelent kötetét, amelyhez ő maga írt előszót Tollal a közjó szolgálatában címmel. Ezt tesszük közzé az alábbiakban.

Varga Károly nyugalmazott koltói lelkipásztor, a Nagybányai Református Egyházmegye volt esperese rendhagyó kötettel lep meg bennünket. Noha a lelkészi munkaköri leírásában ilyetén tevékenység nem szerepel, a világi – és egyházi – sajtóban megjelent írásait gyűjtötte össze és adja közre. Lelkipásztori, gyülekezeti szolgálatának olyan többletét nyújtja át nekünk, mely – a maga helyén és módján – felér és összhangban áll alapvető hivatásával: Isten Igéjének a hirdetésével.

Az erdélyi Krónikában, a Bányavidéki Új Szóban és a királyhágómelléki Harangszóban megjelent véleménycikkei, publicisztikai írásai, reflexiói mementóként idézik a közelmúltat, amikor az egyháznak és a lelkipásztoroknak az volt a neve, hogy: „hallgass”. Édesapám, néhai Tőkés István, a Református Szemle volt főszerkesztője tudná megmondani – és szolgálata idején ezt tényszerűen dokumentálta is –, hogy az ateista kommunizmus idején a mindenható cenzúra az egyházi szólásszabadságot miképpen kötötte gúzsba. Írástudó lelkipásztoraink nemhogy a világi sajtóban, de még az alig létező egyházi sajtótermékekben sem tehették közzé szabadon gondolataikat. A hírhedt francia forradalom gyászos örökségeként a kommunisták olyképpen választották szét egymástól az államot és az egyházat, hogy az utóbbit valósággal kisemmizték a társadalomból, és a megsemmisülés határára taszították. Varga Károly a szocialista Internacionálét több írásában maga is idézi: „a múltat végképp el kell törölni”. Másutt viszont az „eltörlés kultúrájára” (cancel culture) is kitér, mely a kommunista múlt kísérteteként telepszik rá a mostani világra.

Mindez közös „élményanyaga” a könyv szerzője korosztályának. Oly korban éltünk, melyben a fennen hirdetett egyházi és vallásszabadság szocialista propagandájával éles ellentétben Isten szolgáinak mukkanniuk sem volt szabad a széles nyilvánosság előtt – különösképpen nem, hogyha ezt magyar anyanyelvükön tették. Korabeli helyzetünket „véka alatti” állapotként jellemezhetjük. Horribile dictu: a bibliai véka gyanánt templomaink szolgáltak. A társadalomból oda szorították vissza egyházi közérdekű szolgálatunkat, hogy „ne fényljék mindazoknak, akik a házban vannak” (Mt 5,15) A legszigorúbb hatósági, egyházi főhatósági tilalmak idején még a gyülekezeti teremben sem volt szabad vallásórákat tartani, hanem csak a templomban. Emlékszem, Ceaușescu idején a szilágysági lelkipásztorokat azért rótta meg a hatóságokkal kollaboráló püspökünk, mivel lelkészértekezlet után, vendéglői ebédjükön elmondani merészelték az asztali áldást. Többszöri „perzsára hívatásom” alkalmával engem – egyebek mellett – arra intett a rossz emlékű Papp László püspök, hogy: „a templomban te csak ne politizálj, hanem imádkozzál!” Ezzel párhuzamosan a Securitate emberei már dési papságom idején arra igyekeztek rászorítani, hogy semmilyen kulturális, ifjúsági, iskolaszervező tevékenységet ne végezzek, az ebben részt vevő diákságot és munkatársaimat folyamatosan zaklatták, a temesvári templomunkban ünnepi műsorukkal fellépő ifjainkat pedig egyházi szolgálatuk miatt súlyosan meghurcolták. Egyház és közélet szigorúan el volt választva egymástól. Hitünk szabad megvallása és gyakorlása diszkriminatív tilalom alá esett.

Az egykori áldatlan állapotok reflexszerű beidegződéseképpen vagy egyfajta mélykegyes élet- és társadalomidegen magatartás következményeképpen egyházainkban és a lelkészek körében mindmáig fennáll a közéleti szerepvállalás iránti idegenkedés. Az egykori külső tilalom önkéntelenül is belsővé vált, interiorizálódott felfogásukban. Márpedig amint az atyai mintát követő Németh Zsolt nemzeti politikus papgyermekként vallja és mondja: a közéletben való cselekvő részvétel, a nem pártpolitikai értelemben vett politizálás „nemcsak lehetőség, de morális kötelesség az egyház mint intézmény és az egyház minden egyes tagja mint hívő ember, Krisztus követője számára…” Meggyőződése szerint az egyházaknak egyúttal lehetőségük és felelősségük, hogy a társadalom lelkiismereteként szolgáljanak, sőt „Európának is szüksége van arra az intézményes lelkiismeretre, amelyet az egyházak testesítenek meg”.

Európa jelenkori elvallástalanodása korszakában és az istentelen kommunista diktatúra évtizedekre kiterjedő kártevéseinek ismeretében öntudatosan vállalnunk kell azt, a népünk és társadalmunk szolgálata iránt elkötelezett hitbeli és vallási örökségünket, amelyet – példának okáért – a hősies lengyel egyházi ellenállás vagy az erdélyi magyar történelmi egyházak nemzetmegtartó szerepvállalása hagyott reánk. Jeremiás próféta lelkiismeretébresztő buzdítása értelmében vállalnunk kell „a város jólétén való fáradozást”, amelyben élnünk adatik (Jer 29,7). A város görögül „polisz”, az ebből származó „politika” kifejezés pedig a város ügyeinek intézését, más szóval szólva: a közjó szolgálatát jelenti.

Varga Károly hivatástudó lelkipásztoraink legjobbjainak módjára ezt a szolgálatbéli örökséget vállalta és folytatta koltói gyülekezete, valamint a nagybányai református egyházmegye szórványvilágának lelki-szellemi vezetőjeként, és ugyanezt a szolgálatot végezte – és végzi – a közélet nyilvánossága előtt, tollal a kezében. Írásainak témáját maga az értő és érző szívvel megélt mindennapi valóság diktálja, olyképpen, amint ő maga írja: „Sokszor az élet, a körülöttünk zajló események szolgáltatnak olyan témát, amely mellett nem lehet közömbösen elmenni.” Ezen túlmenően „bibliai fogantatású belső kényszer” hatása alatt az ember Fiának engedelmeskedik, aki igéje által ekképpen szólítja meg: „Írd meg, amiket láttál és amik vannak…” (Jel 1,19).

Amint mondani szokás: a téma előttünk hever, csak le kell hajolni érte. Nyitott szemmel járván a világban, Varga Károly rendkívüli problémaérzékenységgel talál rá változatos mondanivalói tárgyára, melyek számbavételére elégséges, hogyha írásai tartalomjegyzékét elolvassuk. Mutatóban álljon itt néhány: a Közép-Európai Egyetem (CEU) körüli botrány és egyes „kitántorgott erdélyiek” körének az „orbáni diktatúrához” való fonák viszonyulása, egyes balliberális erdélyi körök, másfelől hivatalos romániai érdekvédelmi szervezetünk magatartásának esetenkénti kritikája, az ún. dormánfalvi jelenségben testet öltő magyarellenesség leleplezése, a migrációs válság sokrétű kérdése, az LMBT-jelenség bírálata, beleértve a gyermekvédelmi törvény és a kisgyermekek szexuális érzékenyítésének kérdését, a történelemhamisítás lépten-nyomon tetten érhető esetei, az anyanyelvhasználat terén tapasztalható mindennapi jogfosztás, az emlékezetpolitika terén érvényesülő tudatmódosító manipuláció, olyan sorskérdések, mint a „morbus hungaricus”-nak számító öngyilkosság, az ellenséges Orbán-fóbia visszautasítása, a székely politikai foglyok sorsa, Trianonnak és következményeinek visszatérő témája és sok más eseti vagy egyedi kérdés.

Az országos napilapunkban, a Krónikában megjelent írások többnyire a széles nyilvánosság érdeklődésére tarthatnak igényt. A Bányavidéki Új Szóban közölt publicisztikái viszont a nemes értelemben vett lokálpatriotizmus jegyében Nagybánya, illetve Máramaros vidékének közérdekű kérdéseivel és településeivel, gyülekezeteivel foglalkoznak – élükön Koltóval és Katalinnal, amelyeknek örömét és gondját, a Csendes Lajos polgármester vezette közös önkormányzatuk sorsát Varga Károly mindvégiglen hűséges lelkipásztorukként viseli a szívén. Ugyanez mondható el királyhágómelléki egyházi folyóiratunk, a Harangszó vonatkozásában, melynek hasábjain jó esperes módjára tartja szemét egyházmegyéjén, annak gyülekezetein és lelkipásztorain. És a mindezek kiegészítéseképpen megjelenő sajtóanyagban közvetlen módon ismerkedhetünk meg a szorongatott Nagybánya és vidéke jajszavát tartalmazó „Új kiáltó szó” (2013) keserű történetével, és olvashatunk a nagy múltú Teleki-kastély megújulásáról, a szeptember eleji Petőfi-napok több évtizedes hagyományáról, vagy éppenséggel a rangos Nagybánya Tájképfestő Telepről és a koltói cigányság integrálására irányuló erőfeszítésekről.

Varga Károly egyszemélyben élő lelkiismerete és krónikása falujának, vidékének, népének és egyházának. Miként azonban a „dormánfalvi jelenség” esetében, túllát a meggyalázott úzvölgyi katonatemetőn, és az egyedi esetekből és helyzetekből kiindulva egész Erdélyre, Partiumra és magyarságunkra nézve fogalmaz meg általánosan érvényes tanulságokat és következtetéseket. Olykor ébresztőt is fúj az aggasztó, nyomasztó, fenyegető veszélyek láttán.

Teszi ezt a szabad véleménynyilvánítás igényével, valamint a véleménypluralizmus tiszteletben tartásával, melyek viszonylatában feltétel nélküli követelménynek számít a vitában álló felek kölcsönös meghallgatása az „audietur altera pars” elvének értelmében. Minden álláspont jogosultságát elfogadja ugyan, ám – ezeket figyelembe véve – érvekkel és erkölcsileg alátámasztott saját állásfoglalását kimondja és vállalja. Véleménycikkei olvastán azt mondhatjuk, hogy éppen ez az az egészséges vitaszellem, ami a mai médiából oly igen hiányzik. Varga Károly mindenki álláspontját, véleményét – netalán tévedését is – tiszteletben tartva, vitapartnereit, „a másik felet” nem legyőzni, hanem meggyőzni akarja.

Teszi ezt a tárgyilagosság igényével – ha kell, a Magyar értelmező kéziszótárból idézve. Teszi ezt az erkölcsi mértékadás és iránymutatás szándékával – a Szentírással a kezében, isten Igéjét hívva segítségül. Mondanivalója eszmei-szellemi-értékmutató támaszaiként pedig írásaiban rendre megszólaltatja irodalmunk, költészetünk, múltunk nagyjait – élükön Petőfi Sándorral és Ady Endrével –, akiknek profán igei üzenetként idézi szavait és igazságait.

Korunk megtévedett értékzavarában Varga Károly többször is idézi Petőfi Sándor filozofikus tartalmú és bibliai tömörségű bölcsességét: „Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az.” A másik végletben szólva: a józan paraszti észre apellál, mert az tudja, hogy a fehér az fehér, a fekete az fekete. Istenben bízó igei hivatkozását idézve, hinni és remélni merjük Krisztus ígéretének beteljesedését: „Mivel megtartottad az én beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején” (Jel 3,10).

Tőkés László