Dávid zsoltára ima háborús időben. Érzékletesen juttatja kifejezésre a maiak számára, hogy miképpen rendült meg a magyarok országa ezelőtt 95 esztendővel, hogyan szakadt ketté, és indult romlásnak. Trianon gyásznapjához illik ez a zsoltárige, emlékeztet bennünket évezredes, évszázados küzdelmeinkre a hazáért, határaink megőrzéséért, a szabadságért, nemzetünk egységéért és Erdélyországért vívott küzdelmeinkre. De különösképpen ideillő – itt, Sepsiszentgyörgyön –, Székelyföldhöz illő ez az ige, hiszen az előbb említett küzdelemben az évszázadok során oroszlánrészt vállalt Székelyföld népe, a székelyek: a határvédők népe. Magyarország keleti bástyája. Az erdélyi államiság legerősebb tartóoszlopa volt az idők folyamán. Még a Tejutat is Csaba királyfiról nevezték el, aki csillagösvényen eljött, hogy megvédelmezze vesztésre álló népét.

Gábor Áron népének tagjait üdvözlöm itt. A székely hadosztály katonáinak az utódait, akikről oly meggyőző képet fest Székely Zsolt János tavaly megjelent, Életünket és vérünket, Istenért és a hazáért című könyvében. Trianon gyásznapja nem csupán veszteségeinkre emlékeztet, hanem az ige szellemében arra is, amit így fejez ki az ige, hogy „állíts helyre minket, hozz vissza minket”. Igen, a gyásznak ugyan hatalmas az árnyéka, de katartikus módon, mélyről fakadó erőket gerjeszt bennünk ez a gyász, hogy szembeszálljunk sorsunkkal, hogy építsük meg az „ország romlásait”, mert mi vagyunk azok – és a székelyek mint nemzetünk legerősebb törzsöke kétszeresen azok –, akik soha nem nyugosznak bele a szolgaságba, az igazságtalanságba, hanem ha kell, mindenkor készek szembeszállni mostoha sorsukkal.

„Adtál a Téged félőknek zászlót, melyet felemeljenek az igazságért” – hallottuk a gyönyörű zsoltári igében. 1918 novemberében ilyenképpen alakították meg Jancsó Benedek és Ugron Gábor Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot. A cselekvő hazaszeretet világló példájaként, egy többszörösen vesztes helyzetben. Megalapították annak érdekében, hogy mentsék a menthetőt, vagy ha kell, a wilsoni elvek alapján, végső soron még a Székely Köztársaságot is kikiáltsák. Gyönyörű példa ez, és üzenetet hordoz számunkra napjainkban is.

Testvéreim, ilyen értelemben valóban helyénvaló, hogy ne csak gyásznapra gondoljunk, hanem a nemzeti összetartozás napjáról is beszéljünk. Mert „kutyaharapást szőrével” – tartja a mondás. A rosszat is javunkra, a gyógyulásunkra kell felhasználnunk. Történelmi sorsunkként adatott, hogy mindenkor harcolnunk kellett nemzetünk egységének megőrzéséért. Már Mohácsot követően sok részre szakadt az ország, és azóta is szabadságharcaink mindig a nemzet egységének a helyreállítására irányultak. Bocskaitól Bethlen Gáboron keresztül a Rákócziak vagy 1848 szabadságharca útján. A bécsi döntésnek 75. évfordulója van. Tulajdonképpen – ne felejtsük – az is nemzetünk egységének a helyreállítására irányult, s bár csak részlegesen, de ideig-óráig eredménnyel járt. 1989, a diktatúra bukása és a felemás rendszerváltozás óta sem szűnünk meg ugyanebben a szellemben gondolkozni és dolgozni, cselekedni. A határok fölötti nemzetegyesítés politikájának a részeképpen jelenleg is ezt tesszük. Nagyon nehezen jutunk előre. Sok akadályt kell legyőznünk. Sokszor szélmalomharcnak véljük a küzdelmünket, és bele is keseredünk abba. De hiszem azt, hogy ha nem csüggedünk, akkor valóban helyreáll Antall Józsefnek, akit 25 évvel ezelőtt iktattak be miniszterelnöki tisztségébe, az az eszmei Magna Hungariája, amelyről éppen annak idején beszélt, és szól arról, hogy ő lélekben 15 millió magyarnak a miniszterelnöke. Azóta ez számunkra igazodási pont. Már azt is megértük, hogy alaptörvényünk szó szerint kimondja: „ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét”, és ezt az egységet munkáljuk akár a honosítás révén visszakapcsolódva az anyaország népéhez, amelytől elszakítottak, vagy akár az autonómiáért való összefogásunk és együttmunkálkodásunk révén, melynek ugyanaz a célja és az értelme.

Változott körülmények között, békés úton tehát, ugyanannak az egységtörekvésnek a pászmájába álltunk bele, és folytatjuk a küzdelmet – miként tették elődeink, nemzetünk egységéért, igazáért, szabadságáért. Ez a tudat nekünk erőt ad. 1921-ben Kós Károly és jeles kortársai „kiáltó szavukkal” próbálták felrázni az akkor letargiába esett nemzetünket, felrázni, hogy ne hátráljanak, hanem ha élni akarnak, akkor dolgozzanak és cselekedjenek. Úgy érzem most is új kiáltó szavakra van szükség. „Új kiáltó szóra”, miként egyik esztendőben a Máramaros vidéki szórvány magyarságunk szólalt meg, magára haragítva a román hatóságokat. Új kiáltó szóra van szüksége a múlt században kivérzett, a kommunizmus által tönkretett, fogyatkozó, elvándorolt, erőtartalékaiban és utánpótlásában meggyengült erdélyi nemzeti közösségünknek. Igen, új kiáltó szóra van szükség, és legyen ez is ennek a kiáltó szónak a része. Trianon sebeinek a gyógyítására. A trianoni békediktátum következményeinek a teljes felszámolására. Talpra állásunk és felemelkedésünk érdekében új kiáltó szóra van szükség, és annak a helytállásnak a feltámasztására, amely különösképpen a székelységet, de a többszörösen hátrányos helyzetben élő, szórványban tengődő magyarságunk java részét is jellemezte. Helytállásra van szükség. Ennek a helytállásnak, a helytállás eme szellemének a feltámasztására, hiszen ez jellemezte történelmünk során, történelmünk java részében nemzetünket. Ezen a ponton ne csak a nagyhatalmakat kárhoztassuk Trianonért. Ne csak a külső erőkre szórjunk – jogos – kritikát, hanem az önkéntes Trianonunk miatti önvizsgálattal és bűnbánattal is forduljunk a múlt felé, hiszen egy olyanfajta önkéntes Trianont hajtunk végre, sokszor magatartásunkkal, tétlenségünkkel, közönyünkkel, viszálykodásainkkal, tehetetlenségünkkel, amely csak tetézi a kívülről ránk szakadt nagy bajt. Beke György egyik helyen „belső Trianonról” beszél. Ne csak a külső okokat nézzük, hanem magunkban keressük a trianoni folyamat káros kiteljesedésének az okát. Önsorsrontásról beszélt annak idején Pozsgay Imre. Für Lajos pedig, néhai honvédelmi miniszterünk, lesújtó statisztikák tükrében mutatta be, hogy nemcsak a nagyhatalmak és a békediktátumok csonkították meg az országot, hanem öncsonkítást végez nemzetünk önmagán, hiszen egymillió házaspárnak nincs egyetlen gyermeke sem, egymillió házaspárnak egy gyermeke van, és egymillió egyszülős család van kis-Magyarországon. Természetesen nem azokat akarjuk bántani, akiknek nem lehet gyermeke. De ez már összeadva körülbelül ötmillió ember. Íme, az öncsonkítás, amely sokkal nagyobb kárt tesz bennünk, mint minden határmódosítás.

Nos, ezzel kell szembenéznünk és önvizsgálatot tartanunk. Amikor azt szavaljuk, hogy klasszikus irodalmi helyeken, nemzeti jelmondatokban hangoztatjuk, heroikus fogadkozásokban mondjuk, és nap mint nap szavaljuk, hogy „itt és most” és „ahogy lehet”, helyt kell állanunk. Vagy azt szoktuk szavalni, hogy „a víz szalad, a kő marad”, miközben nem tudunk megállani a helyünkön, és bizony porlik népünk is, mint a szikla, és nem marad, a kő sem marad a helyén. Amikor azt énekeljük könnyes szemmel, hogy „itt élned, halnod kell”, és közben testvéreink tízezrei hagyják itt szülőföldjüket. Amikor azt imádkozzuk a székely himnusz patetikus stílusában, hogy „ne hagy elveszni, Erdélyt, Istenünk”, és közben mi magunk hagyjuk elveszni Erdélyt, akkor nézzünk magunkba, mert nem segíthet rajtunk az Isten, hogyha mi magunk adjuk fel magunkat. Miért is segítene? Nem foglalkozása, hivatala a megtartatás, a megkegyelmezés. Igen, nekünk is meg kell tennünk a magunkét, mert egyébként kiüresedik a lelkünk, kiüresednek ezek az erdélyi sorsmetaforák, és kiüresedik maga Erdély is. Mindannyian odaleszünk, és meg is érdemeljük – tegyük hozzá.

Testvéreim, beszéljünk tisztán és egyértelműen: nincs helye „az állathős igéknek”, ahogy a költő fogalmaz. Nincs helye nagyotmondásnak és fogadkozásoknak. Se az erdélyi se a székely romantikának, sem magyarkodásnak vagy székelykedésnek. Meg kell fogni a dolgok végét. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk” – mondotta Kós Károly. Megálljt kell parancsolnunk az elvándorlásnak. Haza kell segítenünk elvándorolt erdélyi testvéreinket. Csatasorba kell állítanunk az itthon lévőket. Véget kell vetnünk a demográfiai humánkatasztrófával fenyegető népességfogyásnak. Fel kell vennünk a harcot az asszimilációval, a mesterséges beolvasztó politikával, egyszóval a megmaradás, a gyógyítás, az építés egy olyan stratégiáját kell kidolgoznunk és életbe léptetnünk, amely a nemzeti összetartozás tudatával és testvéri szeretetével, valamint a nemzeti önrendelkezés, az autonómia erkölcsi és politikai igényével és akaratával oda vezet, hogy saját kezünkbe vesszük, saját kezünkben tartjuk sorsunkat. Erre vállalkoztunk tegnap is, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács együttes küldöttgyűlésén, és mintegy ötszázan vettünk részt ezen. Állampolgári törvénykezdeményezés benyújtásáról határoztunk Székelyföld területi autonómiája kivívása érdekében. Ugyanakkor felelevenítjük az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által benyújtott kerettörvényt és magyar autonómiatörvény-tervezetet, melyek ott porosodnak a román törvényhozás fiókjában, és nem érdekli a saját, magunk által megválasztott bukaresti képviselőinket. Elhatároztuk, hogy a Partium, a Részek önálló, autonóm jogi státuszának a kivívásáért is, a székelységgel vállvetve, harcot indítunk. Bemutattuk és átadtuk jelképesen a Székely Nemzeti Tanács képviselőinek a partiumi zászlót, mely a négy folyót és a kettős keresztet jeleníti meg – nos, ezt a zászlót emelem én is magasba, képletesen szólva, de konkrétan is. Itt emelkednek ezek a zászlók, íme.

Hadd zárjam beszédemet az éppen tegnap megboldogult költő, Magyari Lajos szavaival, amikor Csoma Sándor képzeletbeli naplójának egy töredékével ekképpen szól hozzánk: „A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél, / tagadjátok le előtte kínjaim, / elég, ha gond akasztja, próbálja a tél./ De tegyétek, hogy lelkét megtartsa-megtalálja, / táplálja a föld ott, ahol él, / szikkadjon el az emlék ázsiája, / szívünknek is jusson bor, kenyér.”

Az Úr áldjon meg benneteket!