2010. december 5. vasárnap
Send this article Print this article

Tőkés László levele a miskolciakhoz december 5-re

Szabó Sándor lelkész, újonnan választott miskolci önkormányzati képviselő Advent előtt azzal kereste meg Tőkés László EP-alelnököt, hogy örvendetesnek tartaná, ha a nemzeti megújhodás jeleként Miskolcon idén a hargitai fenyvesekből származó fa állhatna a város főterén.



A kérés hamarosan teljesült, a  Hargita-megyei Szentegyháza – a Madarasi-Hargita  lábánál fekvő, lakossági összetételét tekintve Székelyföld legmagyarabb városának  – önkormányzata Északkelet-Magyarország legnagyobb településének önzetlen  testvéri szeretettel egy nyolcméteres fenyőfát ajándékozott, amelyet 2010.  november 24-én felállítottak a Szent István téren. A miskolci Székely Karácsonyfa fővédnökeként Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke mai napon, 2010. december 5-én a „korszakzárás” és a nemzeti egymásratalálás jegyében levélben köszöntötte a miskolciakat.

A levelet alább olvashatják:

 

Itthon – a Hazában
Krisztusban szeretett miskolci Testvéreim!

A székelység írófejedelme, Tamási Áron nagy lélegzetvételű trilógiájában többek között arra a kérdésre keresi a választ: „mi célra vagyunk a világon?” A választ talán mindannyian ismerjük: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Azt viszont azonban már ritkábban tesszük hozzá, hogy Ábelnek, a farkaslaki székely ifjúnak ezt a választ Amerikában adja meg egy öreg néger, aki „ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával.” A folytatásban Ábel, minekutánna megismétli a választ, érzelmeiről ekképpen vall: „És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: Igaza van, késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!” Azt is megtudjuk, hová megy haza Ábel: „Erdélybe, a Hargitára.”

Oda ment haza, ahonnan ezt a fenyőfát önzetlenül, az első testvéri kérésre elküldték Nektek Szentegyháza lakói. Arra a helyre ment haza, amelyet kicsivel később, nagyhatalmak diktátuma nyomán már más nemzet nevezett hazájának, és amelynek magyar őslakóit a hivatalos államnyelven „bozgor”-nak nevezik, ami – köztudomásulag – „hazátlant” jelent. Habár kimondhatatlanul fáj, hogy szülőföldünket, Erdélyországot megtagadják tőlünk, a gyászos évfordulóra visszagondolva, ennél is inkább fájdalmunkra szolgál, hogy Tamási legendás hőse nem máshová, hanem a későbbi „huszonhárommillió román” országába tért haza.

Hát ezzé lett magyar Hazánk, kedves Testvéreim?! Két emberöltő elég volt ahhoz, hogy ezer éves közös múltunkat elfeledjük, és néhány „reggel, éjjel meg este” hazudozó politikusunk riogatása többmillió nemzettársunkat „keserves és örökké hontalan” magyarrá alacsonyítsa.

Mert 2004. december 5-én úgy éreztük: habár szülőföldünk – ragaszkodásunk okán –  örökre megmaradt, „otthonunk a hazában” már-már elveszni látszik.

Ezt tették velünk azok a volt elvtársak, akik 1989 Szabadító Karácsonyát megelőzően a „be nem avatkozás” elve alapján, mintegy fél évszázadon át az elszakított nemzetrészekről tudomást sem vettek. És azok az utódkommunisták, akik az elmúlt nyolc esztendőben az Anyaországot felprédálták, a nemzet vagyonát ellopták, gyermekeink jövőjét pedig elzálogosították.

Ennek az áldatlan állapotnak véget kellett vetni!

Megcselekedtétek. Nektek köszönhetően idén áprilisban beköszöntött a Nemzet tavasza.

Az egyesülő Európában újbóli történelmi lehetőség és erkölcsi korparancs, hogy magyarságunk magára találjon, és millenáris örökségének folytatásaképpen – remélt jövője érdekében – talpra álljon. Biztató jelnek számító keretként tekinthetünk arra a Nemzeti Összetartozásra, melynek Napját a Magyar Országgyűlés nemrégen nyilvánította ki, és 2010. június 4-én első ízben tartotta meg.  Éppen ideje volt a szólásnak és a kiállásnak, melynek rendjén a magyar nemzet – jelképes módon – végérvényesen lezárta a vészterhes XX. századot, és – Trianon gyógyításaképpen – belevághatott a XXI. századba, melynek során részévé válhat a Nemzetek Európájának.

December 5-e „gyalázatát” végérvényesen a magyar állampolgárság határon túlra való kiterjesztése „mosta le”. Az ezt kimondó törvényt elsöprő többséggel hozták meg. Az ellenzők neveit sem haszontalan felsorolni. Nemmel voksoltak a nemzetgyűlölet karmesterei: a szocialista Molnár Csaba, Szanyi Tibor és Gyurcsány Ferenc. Az „Aprók”...

Nekünk viszont, határon innen és túl, hinnünk kell abban, hogy – költőóriásunk megfogalmazásában –: a „majmos, zavaros, perces, hittelen” idők, a „perc-emberkék ideje lejárt”. Hinnünk kell saját erőnkben, hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. Messzire látó versét Ady Endre ilyenképpen folytatja: „...építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Végtére is ebben kell hinnünk!

A tétlen csodavárás és a múltból örökölt felelősségáthárítás „következmények nélküli országának” passzív sodródásával szemben a teljes körű összefogáson alapuló, felelősségteljes cselekvés útjára kell lépnünk!

Ez a székely fenyő- és kor-fa legyen a mi jövőbe vetett hitünknek sudár jele! Jele és jelképe a határtalan együvé tartozásnak, „emberi s magyar” jövendőnknek!

Advent második vasárnapján a prófétai ige üzenetével köszöntöm a miskolciakat: „Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel Romlás Építőjének, ösvények Megújítójának, hogy ott lakhassanak” (És. 58,12).

Együttes erővel hadd építsük meg a „régi romokat”, hogy „itt lakhassunk”, hogy végre valóban otthonra leljünk – a hazában.

Székelyudvarhely, 2010. december 5.

Tőkés László
az Európai parlament alelnöke,
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
elnöke


www.tokeslaszlo.eu | © Minden jog fenntartva, 2010