2012. március 21. szerda
Send this article Print this article

Tegyünk azért, hogy Fekete Március a Szeretet Márciusává nemesedjen

"Egymásnak ítélve - Fekete március Marosvásárhelyen" címmel 2012. március 20-án, Budapesten szimpóziumot szervez a Budapesti Román Kulturális Intézet és a Terror Háza Múzeum. A romániai és magyarországi politológusok, történészek, emberjogi aktivisták részvételével zajló rendezvény lehetőséget teremt arra, hogy a felek szenvedélyektől mentesen, pártatlanul értekezzenek a huszonkét évvel ezelőtti erőszakos eseményekről.



   Schmidt Mária történész szerint a mai román vezetőknek egyaránt meg kell követniük Marosvásárhely magyar és román közösségét, amiért a hatalom - politikai céljai miatt - 1990-ben kockára tette a két közösség együttélését.
     A XX. Század Intézet és a Román Kulturális Intézet által Fekete Március - Marosvásárhely, 1990-2012 - Akkor és ma címmel szervezett, a Terror Háza Múzeumban tartott keddi kerekasztal-beszélgetésen a Schmidt Mária azt mondta, ma is fontos beszélni arról, hogy 22 éve mi történt Marosvásárhelyen, mert csak így lehet elérni, hogy ne távolodjanak el egymásról a magyarok és a románok, hanem közösen dolgozzanak a jövőn.
    A hatalomnak tudomásul kell vennie, hogy nincs joga játszani közösségek életével, kockára tenni a közösségek közötti viszonyt politikai céljai érdekében - hangsúlyozta. 
    Ki kell derülnie annak, hogy a hatalom miként manipulálta a magyarok és a románok közötti viszonyt - hangoztatta. Véleménye szerint arra is választ kell találni, hol volt a román rendőrség, amelynek feladata az lett volna, hogy megvédje a város polgárait. Tisztázni kell, hogy kitől és milyen parancsot kaptak - tette hozzá.
    Mint felidézte, 2006 szeptemberében és októberében a magyar rendőrség "nem állt a helyzet magaslatán", a közvéleményt felháborítva "civileket bántalmazott", és ezen "még mindig nem tudtuk túltenni magunkat". A súlyosabb áldozatokat követelő fekete március eseményein nyilvánvalóan sokkal nehezebb túllépni - mutatott rá.
    A rendezvényen felolvasták Tőkés László európai parlamenti képviselő levelét, amelyben kifejtette: elmaradt az őszinte szembenézés a múlttal, a közelmúlttal, hiszen az öt halálos áldozatot és csaknem 400 sebesültet követelő fekete március kitervelőit máig nem vonták felelősségre, a valódi tetteseket "futni hagyták". Hozzátette: a történtek bizonyítják, hogy nem lehet szabad jogállamot teremteni egyik pillanatról a másikra.
    Soha nem lehet hagyni, hogy a mindenkori hatalom pillanatnyi érdekeinek megfelelően bűnbakká tegyenek egy közösséget, hiszen a jogállam eszméje sérül, ha egy közösség jogai csorbulnak - mutatott rá. 
    Király Károly közgazdász, politikus arról beszélt, Erdély mindig is soknemzetiségű térség volt, évszázadokon át "a megértés földjének" számított. Amíg a hatalom, a politika közbe nem avatkozott, nem zavarta nagyobb összetűzés az együttélést - emlékeztetett. Hozzáfűzte: a magyarok akkor sem folyamodtak erőszakhoz, amikor Erdélyt Romániához csatolták.
    A fekete március eseményeiben szerinte a román televízió is nagy szerepet játszott, mert híradásaiban azt közölte, hogy a magyarok "gyilkolják a románokat".
    Smaranda Enache emberi jogi aktivista azt hangsúlyozta, optimistán azt remélte, hogy a magyar-román "megbékélés útján vannak", mielőtt hírt kaptak a marosvásárhelyi összecsapásokról, és arról, hogy az összetűzésekben Sütő András író is megsebesült. Mint mondta, románként ő is felelősnek érezte magát a történtekért. 
    Radu Carp nemzetközi jogász azt emelte ki, hogy bár már 22 év telt el a fekete március óta, még mindig "titkok lengik körül" a történteket, hiszen nem világos, hogy miután évszázadokig konfliktusok nélkül élt egymás mellett a két közösség, a magyarok és a románok egymás mellett, miért törtek ki a zavargások.
    Brindusa Armanca, a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója köszöntőjében azt mondta, jó, hogy Marosvásárhelyen, sem Románia más részein "nincsenek falak a közösségek között", és az a cél, hogy ez így is maradjon. 
(MTI)
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke brüsszeli elfoglaltsága miatt nem tudott eleget tenni a szervezők meghívásának és személyesen részt venni a jeles eseményen. Alább olvashatják az erdélyi EP-képviselőnek erre az alkalomra írt üzenetét. 
 
Kedves Schmidt Mária Igazgatónő! Tisztelt Résztvevők!
Kedves Egybegyűltek!
 
   Először is engedjék meg, hogy kimentésemet kérjem – sajnos, brüsszeli munkahelyi megkötöttségem távol tart a mai kerekasztal-megbeszélésről. Szeretettel üdvözlöm a jelenlévőket, közöttük külön is azokat a román polgártársaimat, akik közös felelősségünktől áthatva, mindig készek és képesek voltak a nyílt és őszinte párbeszédre.
      Számomra a Fekete Március újabbkori romániai, erdélyi történelmünk egyik legfontosabb témája, hiszen az 1989. december végi álmainkat végképpen akkor törték össze. Noha már korábban is aggasztó jelek utaltak arra, hogy egy szabad, demokratikus jogállamot nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra megteremteni, és látnivaló volt, hogy az országot vezető gazdasági-politikai elit ebben nem is érdekelt – bő két évtized távlatából még ma is keserűséggel tölt el az a felismerés, hogy a hatalomban visszamaradt és visszaszivárgó posztkommunisták és nacionalisták milyen ördögi „szakértelemmel” vertek éket magyar és román közösségeink közé.
    Emlékezzünk csak Ion Iliescu frissen kinevezett államelnök televíziós nyilatkozatára, amelyben 1990. január 25-én „szeparatista tendenciákra” hívta fel a figyelmet, majd a román sajtóban ezt követően elszabadult, mesterségesen gerjesztett magyarellenes rágalmazó kampányra. Az 1989-es forradalmi események nyomán február 10-én, Marosvásárhelyen került sor az első nagyobb – mintegy százezres – békés tüntetésre, amelynek során az emberek gyertyával és könyvvel, bibliával a kezükben álltak ki jogaikért, az anyanyelvű oktatásért. Ugyanezen a napon, Sepsiszentgyörgyön mintegy negyvenezer erdélyi magyar állásfoglalásban nyilvánította ki, hogy anyanyelvi oktatást követelnek minden fokon, az óvodától a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemekig terjedően.
    Jómagam egyik első, év eleji parlamenti beszédemben arról szóltam, hogy ismét fellángoltak a nemzetiségi ellentétek. Jeleztem, hogy soviniszta román személyek a szeparatizmus vádját hangoztatják, holott mindössze arról van szó, hogy helyre kell állítani a nemzeti közösségek iskolahálózatát. Emlékeztettem a Ceauşescu-rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szembeni asszimilációs politikájára, és rámutattam, hogy az uszítók továbbra is a türelmetlenség, a többségi fölény politikáját folytatják, soviniszta kampányt indítottak a romániai magyarság demokratikus követelései ellen, így akarván az ingatag román kormányt is rossz irányba befolyásolni. Már akkor igen aggasztónak találtam a helyzetet, és a fenyegető történések esetleges súlyosbodásának a veszélyére hívtam fel a figyelmet.
     Az első szabad Március 15-én nemzeti ünnepünket már – nagy valószínűséggel – professzionálisan összeállított forgatókönyv szerint zavarták meg Kolozsváron, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen. A reaktiválásra előkészített volt Szekuritáté minden bizonnyal felmérte, hogy Marosvásárhely lehet az az ideális frontváros, ahol a magyar közösséget meg tudják törni, – márpedig ha ez sikerül, akkor egész Erdély-szerte nyert ügyük lesz.
   Ördögi terv volt. Brutális megvalósítása semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy kigondolói az utolsó betűig végre akarják és végre fogják hajtani ellenforradalmi, egyképpen demokrácia- és magyarellenes elképzeléseiket.
    Marosvásárhelyen azóta végképpen átfordult az etnikai arány: a Román Nacionálkommunista Párt eredeti szándékainak megfelelően, Székelyföld egykori fővárosában a magyarok kisebbségbe kerültek. Az egykori gyászos események fájdalmas mementójaként pedig napjainkban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) megtévesztett román hallgatói a magyar nyelvű oktatás egyenjogúsítása, a magyar kar létrehozása ellen tüntetnek.
   A kísértetiesen visszarendeződő, régi-új helyzet tragikus. Két évtized után ifjaink tulajdonképpen kritikátlanul átveszik a nacionálkommunizmus idején szocializálódott idősebb, elvakult nemzedékek lózungjait, és a „multikulturalitás” ködös eszméjének örve alatt olyan – nyelvi-kisebbségi – jogoktól fosztanák meg diáktársaikat, közvetve pedig majdani betegeiket, amelyek a mai egyesülő Európa értékvilágának sarkalatos pontjait képezik. Mintha két évtized leforgása alatt egy cseppet sem ment volna elébb a világ…
   Őszintén szólva azonban, mindezeken nem is nagyon van miért csodálkoznunk. Elmaradt ugyanis a múlttal, illetve az abból szervesen következő közelmúltunkkal való őszinte szembenézés. Többször elhangzott már, de nem árt újból megismételni: 1989-ben „a hallgatás falát” ugyan lebontottuk, helyette azonban utóbb „a hazugság fala” épült fel. Huszonkét esztendő elteltével, mindmáig sem a rendszerváltoztatáskor az ún. „terroristák” által kivégzett áldozatok gyilkosait, sem a Fekete Március kitervelőit, sem a bányászjárásokat megrendelő és levezénylő vezetőket nem ismerjük, illetve nem vonták felelősségre.
       Sőt, sok esetben ennek éppen az ellenkezője történt. Az állampárti időkben szovjet akadémiákon csiszolt logikával a történteket odáig sikerült „csavarni”, hogy utóbb, abszurd és cinikus módon az áldozatokból csináltak bűnösöket. Ennek értelmében, az általánosan elfogadott felfogás szerint Marosvásárhely Fekete Márciusáért még mindig főképpen az – elnyomott – magyarok a felelősek…
Az öt halálos áldozattal és közel négyszáz sebesüléssel járó összecsapásokban érdekes módon a megtámadott magyar tömegből kiváltképpen Cseresznyés Pált találták bűnösnek, aki ezért hat év raboskodással fizetett, mígnem Emil Constantinescu elnök meg nem kegyelmezett néki. Ugyanezzel a torz „jogkövetéssel” magyarázható az is, hogy a megtámadott magyar közösség segítségére siető magyar cigányok közül hetet feltűnő sietséggel állítottak bíróság elé csendháborítás, hangoskodás vádjával, míg a valódi tetteseket és vétkeseket futni hagyták.
      Egyébként ez a kettős mérce és fonák gyakorlat nem egyedülálló a maga nemében. Ugyanezzel a diszkriminatív kisebbség-, illetve magyarellenes magatartással találkozunk más poszttrianoni és volt kommunista országokban. Elég, hogyha a szlovákiai Malina Hedvig vesszőfutására, vagy a Szerbiában bebörtönzött „Temerini fiúk” hosszú évek óta tartó kálváriájára gondolunk, mely esetekben a többségi nacionalizmus saját áldozatait kiáltja ki bűnbaknak…
   Sem európai jelenünk, sem közös jövőnk nem lészen, ha a múlt fogságából nem tudunk kiszabadulni. Éppen ezért soha többé nem szabad hagynunk, hogy akár egyes „áldozati bárányokból”, akár egész – áldozatul kiszemelt – közösségekből, pillanatnyi érdekeinek vagy tisztátalan távlati terveinek megfelelően a mindenkori/bármikori hatalom bűnöst faraghasson. A bűnbakképzés álságos módszere – a nacionálkommunizmus eleven örökségeként – mindmáig itt kísért megrekedt „demokratúránkban” – márpedig ebből soha nem születhet megoldás és megbékélés…
Fel kell emelnünk szavunkat a jogfosztások ellen – hiszen ahol bármely közösségnek csorbulnak a jogai, ott magát a jogállam eszméjét csapják arcon.
    1989-es álmainkat és eszméinket nem adhatjuk fel, nem árulhatjuk el. Mi, akik akkor és azután is azért küzdöttünk, hogy rendszerváltoztató vágyaink és terveink teljesüljenek, tartozunk ezzel utódainknak és közösségünknek. Amiképpen néhány esztendővel ezelőtt, akkori marosvásárhelyi megemlékezésünkön meghirdettük: legyünk azon, hogy Marosvásárhely megszenvedett Fekete Márciusa – az igazság, a jogosság és a megbékélés révén – a Szeretet Márciusává nemesedjen Erdélyben…
Brüsszel, 2012. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő
 


www.tokeslaszlo.eu | © Minden jog fenntartva, 2010