Megemlékezések Trianonról Hajdúszoboszlón és Várpalotán

A hajdúsági város önkormányzatának meghívására Tőkés László, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke volt a június 4-i megemlékezés díszvendége és egyik szónoka Hajdúszoboszlón. „Méltó módon emlékeztünk meg Trianon 104. évfordulójáról” – olvasható Czeglédi Gyula, a fürdőváros polgármesterének közösségi oldalán.

Mint írta, a Kálvin téri Trianon-emlékműnél – amit a békediktátum aláírásának századik évfordulóján állítottak – lezajlott ünnepi műsorban közreműködött a Kökörcsin Népzenei Együttes, a Főnix Versmondó Kör, a Hajdúszoboszlói Néptáncegyüttes, Galánfi András, Kossuth-díjas előadóművész és a város díszpolgára, valamint a történelmi egyházak képviselői. Az esemény egyik felemelő és megható pillanata volt, amikor a Gönczy Pál Református Iskola felsereglett tanulói közösen énekelték a Kézfogás című dalt. A Pávai Vajna Ferenc Általános Iskola diákjai is évről-évre saját műsorral emlékeznek. Az elöljáró hozzátette: a jövő magyarsága szempontjából reménnyel tölti el, hogy a Trianon utáni ötödik nemzedék nagy számban volt jelen a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmával szervezett kedd délelőtti ünnepségen.

Délután már a Veszprém megyei Várpalota vendége volt az EMNT elnöke. A Trianon Múzeumban megtartott ünnepségre Szabó Pál Csaba igazgató hívta meg Tőkés Lászlót, emlékbeszédre kérve fel a püspököt. A nemzeti zarándokhelynek is nevezett múzeum bemutatása után 16.32 órakor a békediktátum aláírásának pillanatát harangzúgás idézte meg, amit megemlékező zenés-irodalmi műsor követett Előbb az igazság, aztán a béke címmel, amelyben közreműködtek Ács János, Soós Andrea, Antoni Norbert, Giuseppe Gerardi előadóművészek. Később kiosztották a Trianon Múzeum Nagykövete státust igazoló megbízóleveleket azoknak a jeles személyiségeknek, akik ezt megtiszteltetésként elfogadták: Ács János világhírű karmesternek, Kemény Dénes háromszoros olimpiai bajnok mesteredzőnek, Levente Péter előadóművésznek, Nyerges Attila rockzenésznek, Orbán János Dénes Kossuth-díjas költőnek, Papp Lajos neves szívsebésznek, Schmittné Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznak, Szalóczy Pál rádióbemondó előadóművésznek, Tőkés László református püspöknek, Varga Csaba nagyváradi hegymászó sportembernek. Közülük többen személyesen vették át azt.

Tőkés László Nemzetünk határtalan közösségében című hajdúszoboszlói és A trianoni tragédiától a nemzeti összetartozásig című várpalotai ünnepi beszédei alább olvashatók.

Nemzeti Összetartozás Napja

Hajdúszoboszló, 2024. június 4.

Nemzetünk határtalan közösségében

Tisztelt Polgármester Úr!

Egyházi és világi Méltóságok!

Kedves hajdúszoboszlói Honfitársaim!

A hajdúszoboszlói Trianon-emlékműnél, ahol „a múlt fájdalma és a jövő reménysége találkozik”, honfitársi szeretettel köszöntöm az emlékezésre egybegyűlteket. Noha mesterségesen megvont országhatárok választanak el bennünket egymástól, a természetes együvé tartozás otthonosságával tolmácsolom Biharország üdvözletét Hajdú-Bihar vármegyének, Királyhágó-mellék testvéri köszöntését a Tiszántúlnak, a hajdúvárosok közösségébe tartozó Nagyszalonta jókívánságait Hajdúszoboszlónak. Nagy-Romániából jövet különleges szerencsének tartom, hogy a Hajdúság a megcsonkított magyar Haza része maradt, hiszen amint az köztudott, a területrabló nagy-román követelések a Tiszáig terjedőleg kívánták birtokukba venni hazánkat.

Nagy fejedelmünk, a korabeli Magyarország megkoronázott királya, Bocskai István 1606-ban kelt végrendeletében szeretettel intette mind az erdélyieket és magyarországi híveit „az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak.” Négy évszázad múltán, a román impérium alatt sínylődő Erdély és Partium mai állapotában profetikus mélységet nyernek és kiváltképpeni időszerűséggel hangzanak a hajdúvárosokat megalapító Bocskai István testamentumának tisztánlátó, veretes szavai. A korabeli csonka Magyarország felszabadításáért hadba szálló, önálló Erdély vitéz fejedelme a legrosszabb álmaiban sejthette meg, hogy valaha eljön ez az idő, amikor az újkori csonka Magyarország lesz kénytelen védelmére kelni a végveszélybe jutott, határon túlra szakított magyar nemzetrészeknek. Szívleljük meg hát intő szavát a trianoni tragédia eme fájdalmas gyásznapján, és a testvéri szolidaritás felemelő érzésével ígérjük és fogadjuk, hogy mi – magyarországiak és erdélyiek – el nem szakadunk egymástól, és el nem taszítjuk egymást!

Rendkívüli megpróbáltatásokkal teli történelmünk során szabadságharcainkkal együtt járt a félévezredes szétszakítottságunk ellenében a nemzet egységéért folytatott küzdelmünk. Bocskai István nyomában járva Erdély fejedelmeként II. Rákóczi Ferenc emelte magasba a magyar haza és szabadság zászlaját: Pro patria et libertate. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc legfőbb követelései és beteljesülései közé tartozott a 12. pontban kinyilvánított „Unió Erdéllyel!” Más korban és változott körülmények között Két ország ölelkezése című költeményében Petőfi Sándor mintha Bocskai István végrendeletét visszhangozta volna. „Midőn eggyé lett mind a két magyar”, ekként ölelte magához Transzilvániát: „Ki eddig a porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! (…) Együtt vagyunk és együtt maradunk! / Nincs isten és nincs ördög, aki / Ismét széjjel bírná szakítani / Ölelkező karunk.”

A hajdan háromfelé szakadt ország tragédiája azonban a Nagy Háborút követően tetézett módon sújtott le hazánkra. A Forradalom és a Kiegyezés teremtette nemzeti egységünket a trianoni békediktátum romba döntötte. Bocskai öröksége és Petőfi hite azonban azóta is töretlenül tovább él szívünkben, és „száz év magány” után a nemzeti összetartozás természetes kötelékében és törvény szabta formájában ölt testet.

Közel fél évszázadon át Trianon nevének még csak az említése is tilalom alá esett. A trianoni gyászharangok szava elnémult. Hőseinket, halottainkat még csak eltemetnünk és elsiratnunk sem lehetett. A magyar kommunisták szabad prédaként szolgáltatták ki határon túlra szakadt nemzettársaikat utódállamokbéli internacionalista elvtársaiknak. Diadalittas új uraink pedig tort ültek fölöttünk, és fegyvert kovácsoltak ellenünk ránk szakadt nyomorúságunkból. „Üdvözlet a győzőnek” – mondottuk a Magyarországgal együtt kimúló Ady Endrével…

Hosszú és viszontagságos utat kellett megtennünk, míg végre ide eljutottunk, hogy Hajdúszoboszlón és Nagyváradon és szerte a Kárpát-medencében félelem nélkül elmondhatjuk: „Magyar ember az, akinek fáj Trianon.” Szabó Dezső szavaival pedig azt, hogy: „minden magyar felelős minden magyarért”. A trianoni fájdalom közösségteremtő érzelmi alapján nyugszik az a szilárd felelősségtudat, amely a nemzeti összetartozás szétszakíthatatlan kötelékében fűzi össze magyarságunkat.

Történelmünk ritka, de feledhetetlen pillanataiban érez reá és éli meg a magyar nemzeti összetartozását. Ilyen csodálatos fényes pillanat volt számunkra 1956, a magyar lét- és öntudat azon magas tetőfoka, mely egymás mellé és csatasorba állított – határon innen és túl – minden magyart, ráadásul pedig mellénk állította Európa és a nagyvilág nemzeteinek legjavát. Utóbb 1989 „szabadító karácsonyán” élhettük át újból a nemzeti egymásra találás páratlan élményét. Azokban a forradalmi napokban, hetekben az egész Kárpát-medencében együtt dobbant a szívünk, sőt az 1989-es rendszerváltozás időszakában Kelet-Közép-Európa népei, nemzetei is együtt örvendeztek egymással.

Revelációkent hatott, amikor Szűrös Mátyás későbbi ideiglenes államfő a rádióban kimondta, hogy valamennyi magyar az egységes nemzet tagja, bármelyik oldalán is éljen az országhatárnak. Másmilyen megfogalmazásban ugyanezt az alapigazságot erősítette meg néhai Antall József rendszerváltó kormányfő, amikor lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát. És ennek a pályának a folytonosságában már el is jutottunk Orbán Viktor miniszterelnökhöz, aki a határokon átívelő nemzetegyesítés politikáját honosította meg, az Országgyűlés által szentesített új alkotmány, valamint az újrahonosításról és a nemzeti összetartozásról szóló törvények elfogadásával.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!

Tisztelt és szeretett hajdúszoboszlói Honfitársaim!

Ellentmondásos nap ez a mai: egyazon napja az ünneplésnek és a nemzeti gyásznak. Trianon sötét árnyéka vetül reá. Némelyek szerint nem is volna szabad ma ünnepelnünk. Száz esztendő alatt a 15 millió búzaszem is 12 millióra apadt…

Mindazáltal mégiscsak van okunk az ünneplésre. Nem élhetünk örökös gyászban. A rossz emlékű 2004. december 5-iki népszavazás árnyéka eloszlott felőlünk. „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani” – hirdeti Isten kegyelmét József a testvéreinek (1Móz 50,20). Trianon sebei gyógyulnak… A nemzet emelkedő pályára állott… Eljött a jóvátétel ideje… Nemzeti összetartozásunk napján vegyük eszünkbe és vegyük a szívünkre, hogy még sok a feladatunk és tennivalónk, melyek elvégzésére csak együtt vagyunk képesek, de együtt, egymás iránti szeretettel és testvéri szolidaritással képesek leszünk. A küszöbönálló európai és önkormányzati választások is erre emlékeztessenek.

Isten legyen veletek! Az Úr áldjon meg és őrizzen meg benneteket!

Tőkés László

Nemzeti Összetartozás Napja

Várpalota, 2024. június 4.

A trianoni tragédiától a nemzeti összetartozásig

Megalakulásának 20. évfordulóján szívből köszöntöm a várpalotai Trianon Múzeumot, valamint annak megálmodóját és alapítóját, dr. Szabó Pál Csaba igazgató urat. „Külső-Magyarországról” zarándokként érkeztem „Belső-Magyarországra”, hogy méltóképpen emlékezzünk – Illyés Gyula szavát kölcsönözve – a „magasban” örökkön élő Nagy-Magyarországra. Zarándokként járulok a Leszíjazott turulmadár egyedi szobrához és ahhoz a kereszthez, melyre a „Népek Krisztusa: Magyarország”-ot (Márai Sándor) feszítették fel Trianonban, majd a kommunizmus idején – ismételten –, 1956-ban. A maga nemében egyedülálló Trianon Múzeum példázatos módon hirdeti azt, amit Szabó Pál Csaba ekként fogalmazott meg: „Tenni kell azért, hogy a turul újra repülhessen!” Tenni kell azért, hogy „keresztre feszített országunkra” (Kós Károly) és nemzetünkre nagypénteket követően – Isten kegyelméből – a húsvét hajnala virradjon fel.

A nemzetidegen kommunista diktatúra által megszakított magyar történelmi folytonosság helyreállítása és a megroppant nemzeti identitásunk visszaépítése szempontjából három kiemelkedően fontos muzeális intézmény működik Kis-Magyarországon, nevezetesen: az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, a budapesti Terror Háza Múzeum és a várpalotai Trianon Múzeum. Időbeli síkon szintén három jeles emléknap szolgálja ugyanezen célokat, úgymint: a kommunizmus áldozatainak február 25-iki, a holokauszt április 16-iki, valamint Trianon mai, június 4-iki emléknapja. A Rákosi-rezsim kollektív bűnösségünket sulykoló és a Kádár-korszak történelmi amnéziával sújtó eltévelyedésein túljutva, az amúgy felemásra sikeredett rendszerváltozás részeképpen, no meg a kisantanthoz tartozó utódállamokban meghonosodott intézményes történelemhamisítás kiigazítása céljából méltán támadt fel bennünk a múltunkkal való szembenézés, valamint az erkölcsi, történelmi és politikai igazság- és jóvátétel társadalmi igénye. Jeremiás prófétával szólva elegünk volt már abból, hogy „hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség” (Jer 6,14). A nemzeti múlt programszerű eltörlésében és meghamisításában jeleskedő kommunizmus időszakában rendkívül nagy adósságot halmoztunk fel az emlékezetpolitika területén, mely vetekedett a szovjet birodalomhoz tartozó csatlósállamaink gazdasági eladósodottságával. Különösképpen nagy volt az adósságunk Trianonnal (1920), illetve a második Trianonnal, az 1947-es párizsi békediktátummal szemben, melyeket a gyilkos elhallgatás – az omerta – kényszere sújtott.

A nagy nemzeti tragédiánkat övező tilalom igencsak lassan, késleltetett módon szakadt fel. A kommunista visszarendeződés időszakaiban a nemzetidegen hatalom igyekezett gátat vetni mind a kommunista múlttal, mind a trianoni békediktátum valóságával való szembenézésnek. Pozsgay Imre államminiszter legitim népfelkelésnek minősítette 1956-ot. Vizsgálóbizottsági zárójelentése a leáldozóban lévő pártállami időben nagy vihart kavart. Hasonlóképpen Szűrös Mátyás későbbi államelnök Trianon határait feszegető azon rádiónyilatkozata, melyben a határon kívül rekedt magyarságot is az egységes nemzet részének nyilvánította. Antall József rendszerváltó kormányfő azon megnyilatkozása pedig, melyben lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének vallotta magát, az utódállamok hivatalosságainak a nemtetszését is maga után vonta. Szintén a Trianonról szóló vita közvetett replikájának tekinthető a hatalomba visszatért Horn Gyula azon elhatárolódása, melynek érelmében ő csupán 10 millió magyar miniszterelnökének tekintette magát. A nemzetárulás határát súroló Gyurcsány Ferenc ennél is tovább ment, amikor „a lelki Trianont” eredményező 2004. december 5-i népszavazáskor külföldre szakadt nemzettársaik megtagadására mozgósította Kis-Magyarország népét. A balliberális tábor jelenkori ámokfutását figyelembe véve sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az internacionalista kommunizmus eltörléskultúrájának visszahúzó öröksége tovább él a globalista woke-izmus különféle áramlataiban. Ennek tudatában Trianon mai emléknapján az eddiginél is többre kell értékelnünk az idáig megtett utat, és többre kell becsülnünk az Orbán Viktor vezette kormány nemzetegyesítő politikáját, amely szimbolikus formában ölt testet a nemzeti összetartozásról szóló törvényben és annak ünnepnapjában.

* * *

Összetartozás ide vagy oda: a mai nap, június 4-ike a gyász, a nemzeti gyász és a fájdalom napja. Találóan állapították meg többen is, hogy egy évszázad ideje alatt még az ún. gyászmunkát sem végezhettük el. Úgy jártunk, mint a megrendült gyászolók csatatéren elesett, temetetlen vagy jeltelen tömegsírokba vetett halottaikkal. S ilyenképpen az elfojtott fájdalom vagy az eleven sebként sajgó gyász transzgenerációs traumaként mérgezte meg kollektív nemzeti tudattalattinkat. A gyászhoz való alapvető emberi jogunktól fosztottak meg bennünket a lelketlen kommunisták és a fölöttünk uralgó, elnyomó nacionalisták.

„A Kárpát-medence temetetlen halottját Trianonnak hívják” – állapította meg Gazda Árpád jeles publicista. Trianon emléknapján áldón emlékezünk a hírhedt békediktátum áldozatául esett országunkra és nemzetünk egykori kálváriájára. Jeremiás siralmainak szavával fohászkodunk: „Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk, tekintsd meg a mi gyalázatunkat!” (JSir 5,1)

Ugyanakkor azonban világosan látjuk, hogy nem élhetünk örökös fájdalomban. Trianont immár nem siratni, hanem gyógyítani kell. Jól tudjuk Ravasz Lászlóval együtt, hogy: „Ha testünk nem érezne fájdalmat, belesétálnánk a halál tüzes kemencéjébe. De mivel fáj és éget a sorsunk tüzes kemencéje, mást, jobbat, különbet akarunk. A magyar fájdalom életösztönünk riadója. A magyar bánat nem lemondó.” Katartikus fájdalmunk mindmáig „életösztönünk riadójaként” jelzi történelmivé minősült betegségünket és késztet a jobbulás, a gyógyulás útjának megtalálására.

A fájdalmak keresztjének útján végzetesnek tűnt szétszakítottságunk állapotából ilyenképpen érkezünk el egymáshoz: Trianon ítéletesnek szánt gyásznapjáról a Nemzeti Összetartozás Napjára. A gyógyulás útjának fontos állomása ez a nap, melyen egybegyűltünk. Életrevaló közösségünknek hasonlóképpen fontos monumentuma a centenárium alkalmából a nemzet főterén felavatott Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, melyen a Szent István-i Magyarország emlékműre felrótt 12 485 településneve hirdeti az isteni ige igazát: „És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (Ézs 32,17).

Igen, megzavarodott és fenekestől felfordult világunkban, melyben tort és diadalt ül a gazság, mitől is várhatnánk békességet, nyugalmat és biztonságot mástól, ha nem az igazságtól. Íme, ennek az ideje is eljött, hogy Trianonról kimondjuk az igazságot. Ezek közül is a legfontosabbat, éspedig azt, hogy egy évszázaddal ezelőtt, miközben a Monarchia valamennyi népének biztosították a nemzeti önrendelkezés jogát, ugyanezt – egyedüliként – a magyarságtól megtagadták. Egy negyedszázad után ugyanez ismétlődött meg. És azóta is, a II. világháború befejezése óta ennek a levét isszuk, ennek a következményeit szenvedjük.

A harmadik világháború veszélyével fenyegető, öldöklő ukrajnai háborúnak leginkább kitett kárpátaljai magyar „nemzetszilánk” (Kovács Miklós) iránti féltő szeretettel, egymás kezét fogva tekintünk vissza baljós múltunkra és fürkésszük a hatalmunkból kieső jövendőt.

A történelem során számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy az igazság az egyik legnagyobb egyesítő erő, az erkölcsi és társadalmi igazságtalanság viszont egymás ellen fordítja az embereket és a nemzeteket. Kimagasló példája és bizonyítéka ennek az evidenciának az 1989-es rendszerváltozás, s ennek részeképpen a temesvári, romániai népfelkelés, mely szabadságharcuk közös igazában egymás mellé állította a kelet-közép-európai s a Kárpát-medencei népeket. Összetartozásunk köre azokban a felemelő időkben egész térségünkre, sőt egész Európára kiterjedt. A nemzeti összetartozásról szóló törvény ehhez hasonlatosan a magyarság összetartozásával egyetemben „a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez kíván hozzájárulni”.

110 évvel ezelőtt tragikus végzetű miniszterelnökünk, gróf Tisza István a Koronatanács egyedüli tagjaként próbálta elejét venni a kirobbanó Nagy Háborúnak. „A háborúval semmit sem nyerhetünk, de minden elveszíthetünk” – mondotta. Megfontolt, józan szavai utóbb próféciának bizonyultak. A jelenben is hasonló veszély leselkedik országhatárok által elválasztott, lélekszámában meredeken megfogyatkozott, a hajdani szállásterületeiről elvándorló, életerejében meggyengült, vészesen asszimilálódó, külső hatalmaknak kiszolgáltatott, de ugyanannyira önsorsrontó nemzetünkre.

Késélen táncoló, szorongatott helyzetünkben nemzeti összetartozásunk eme szent napján szívleljük meg Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának hívó szavát, és a csíksomlyói zarándokok istenes lelkületével zengjük Vele együtt a föltétlen hűség zsoltárát: „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, / hogy felkutassak mindenegy magyart. / Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, / üljetek mellém! / Magyarok ott a Tisza partján, / magyarok ott a tót hegyek közt, / üljetek mellém. / Magyarok Afrikában, Ázsiában, / Párizsban vagy Amerikában, / üljetek mellém! (…) Ülj ide, gyűlj ide népem / s hallgasd, amint énekelek, / amint a hárfa húrjait, / feszült idegem húrjait / jajgatva tépem, / ó népem, árva népem! / – dalolj velem (…) Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod…”

Tőkés László