Ez alkalommal az általa alapított Nagybánya Tájképfestő Telep 28 évének a sommás gyűjteményes kiállítását tekinthetjük meg a Partium Ház jóvoltából. Külön köszönet érte Stanik István főigazgató és Tóth Ernő igazgató uraknak, akiknek vezetésével a határmenti Magyar Házak Hálózata, közelebbről pedig a Partium Ház mint a külhoni magyarság kulturális „kirendeltségei” Magyarországon vállalják az elszakított nemzetrészek ez irányú szolgálatát.

Az augusztusi kiállítás Véső Ágoston kimagasló életművét volt hivatott felmutatni.

A mai napon a közel három évtizedre visszatekintő Nagybánya Tájképfestő Telep jeles alkotóközösségének a művészetéből nyújtunk ízelítőt – külön is kiemelve Véső Ágoston művészeti vezető személyét és szerepét, akinek gazdag egyéni alkotómunkája mellett a közösségi kultúrateremtő munkára, a rangos festőtelep megszervezésére és irányítására is adott az Isten erőt és időt – hosszú életet – a köz javára és örömére, erdélyi-partiumi művészetünk szolgálatára.

Ezen a napon, a Magyar Festészet Napján kiállításunk beleillik abba a képbe, mely eme jeles nap kezdeményezőinek a lelki szemei előtt lebegett, amikor is 2002-ben kelt kiáltványukban felszólították a múzeumokat, kiállító intézményeket, hogy október 18-án rendezzenek kiállításokat, aukciókat, szakmai tanácskozásokat a magyar festészet tiszteletére és terjesztése céljából. „Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…” – idézik Babits Mihályt.

Az egykori kezdeményezők között külön is hadd említsük meg néhai Bráda Tibor nevét, aki maga is lelkes tagja volt nagybányai/felsőbányai alkotóközösségünknek.

Vele együtt festőtelepünk debreceni tagjáról, néhai Madarász Gyuláról is hadd emlékezzem meg, aki nagyon közel állt szívünkhöz.

A Magyar Festészet Napjául annak megalapítói Szent Lukács névnapját választották, aki a festők védőszentje. Ennek kapcsán hadd idézzem Lukács evangéliumát: „Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe, sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. A testnek lámpása a szem, ha azért a te szemed őszinte – Máténál: a te szemed tiszta – a te egész tested is világos lesz. (…) Meglásd azért, hogy a világosság, amely te benned van, sötétség ne legyen.” (Lk 11, 33-35). A festészet egyik meghatározása szerint: „a fény művészete”. Lomazzo XVI. századbéli manierista művész jellemzése szerint: a szépség „Isten arcának fényéből származó tündöklés”. Miként a Nap kölcsönfényét a Hold, ezenképpen ragyogtatja fel Isten tündöklő fényét a művészet.

„Gyertyatartó” ez a kiállítás, hogy akik ide bejönnek, „lássák a világosságot”, melyet a festőművészek szemükkel és ecsetjükkel láttatnak velünk. Az ároni áldással szólva, arra kérem az Istent, hogy: „Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját mirajtunk!”: a műalkotókon és a műkedvelőkön egyaránt.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület egykori elöljárójaként különleges örömmel tölt el, hogy a Nagybánya Tájképfestő Telep megalapítására irányuló közös kezdeményezésünk eredményesnek bizonyult, kiállotta az idő próbáját, és „gyümölcsei” gazdag termését a mai napon itt, Debrecenben is be- és felmutathatjuk.

Az első festőtáborra 1996-ban, Magyarláposon került sor, ahol egyházkerületünk megbízottjaként néhai Lugosi Mihály lelkipásztor, előadótanácsos Véső Ágoston művészeti vezetővel és alapítóval testvéri együttműködéssel munkálkodott. A tábor megszervezése a nagymúltú Nagybányai Festőiskola 100. évfordulója, valamint a trianoni diktátum által leszakított Királyhágómenti Református Egyházkerület megalakulásának 75. évfordulója kínált alkalmat. A rangos művészeti rendezvény a millecentenárium jeles esztendejében az erdélyi-partiumi Egyházunk által vendégül látott III. Magyar Református Világtalálkozó kiemelt programjai keretébe illeszkedett a Nagybányai Református Egyházmegyében – bizonyságaképpen annak, hogy nemzetünket, egyházainkat, kultúránkat és művészetünket semmilyen mesterségesen megvont országhatárok nem választhatják el, nem szakíthatják szét egymástól.

Művésztelepünk kulturális misszióra vállalkozott. A nagybányai hagyományok folytatójaként a magyar nemzeti művészet szolgálatába szegődött a globális identitásvesztés ellenében, külhoni viszonylatban ugyanakkor a határon túli magyar kultúra, illetve képzőművészet többletszolgálatát is céltudatosan vállalta.

Véső Ágoston eszmei iránymutatásával festőtelepünk tudatosan vállalta a „nagybányaiságot”, nagyhírű elődeink szellemi–művészeti örökségét. A Nagybányai Festőiskolából kisarjadó, rangos művésztelepekhez hasonlóan – Szűcs György művészettörténész Kecskemétet és Miskolcot hozza fel példának – festőtelepünk is irányadónak tartotta „az alapítók nemzedékének a stílusát és tájszemléletét”. Szilágyi András művészettörténész megítélése szerint „ez a kiállítás is arról győz meg bennünket, hogy az elsajátított hagyomány megújított módon képes visszanyerni esztétikai funkcióját” – „a tájszemlélet folytonosságának igényével”.

„Nagybánya a hely szellemének igézetében a magyar nemzeti képzőművészet formanyelvét teremtette meg” – állítja ugyanő. Az anyanyelvhez hasonlóan magyar zenei nyelvről és képi nyelvről is beszélhetünk. A magyar festészet sajátos képi világának mai ünnepén a művészi láttatás hullámhosszán megvalósuló befogadás révén tanúsítsuk, hogy nemcsak a szóból, de a képből is ért a magyar.

Hála legyen Istennek a művészet ajándékáért, és köszönet, elismerés elhivatott művészeinknek, akiket Pál apostol méltán nevez „Isten munkatársainak” – az alkotásban. Igazi istenes kiváltság ez művésztelepünk nagyérdemű Tagjai számára.