Házigazdai minőségében az erdélyi képviselő az 1956-os berlini és poznani népfelkelések, valamint a magyar forradalom és szabadságharc, továbbá a prágai tavasz (1968), a lengyel Szolidaritás-mozgalom (1981) és Temesvár szabadító karácsonya (1989) történelmi eseményeivel példázta a konferencia azon alaptételét, hogy a totalitárius kommunista társadalmi rendszer – mindent egybevéve – végső soron megreformálhatatlan, hiszen a reformjára irányuló törekvések rendre kudarcot vallottak, és csupán végső megdöntése jelenthetett kiutat az embertelen és istentelen diktatúra államrendszeri válságából. Megnyitó beszédében Tőkés László külön is kitért Románia sajátos helyzetére, ahol a szovjet birodalmi szorítás lazulását annak idején a román kommunisták nem a desztalinizáció véghezvitelére és nem a reformok bevezetésére, hanem egy olyan különutas nacionálkommunista rezsim kiépítésére használták fel, amely – Vlamidir Tismăneanu megfogalmazása szerint – egyfajta „szovjetellenes sztálinizmusként” éltette tovább a legsötétebb bolsevik diktatúra hagyományait.

Ötvös István, a NEB kutatója az ’56-os forradalmat megelőző koncepciós pereket és a szovjet titkosszolgálat Magyarországon elkövetett megtorlásait vette számba. A ’60-as években lezajlott rehabilitációs perek több évtizedre előre meghatározták, hogy a „bűntett”, a „bűnös”, az „elkövető” kategóriákat miként értelmezzük. A hitelesség és a történelmi tisztánlátás érdekében ezzel a több évtizedes, „örökölt narratívával” kell szakítania a jelenkori történetírásnak – fogalmazta meg igényét a történész.

Pawel Ukielski, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet alelnöke a poznani felkelés előzményeiről számolt be. A Lengyelországot is sújtó sztálinizmus idején mintegy hatmillió lengyel állampolgárt vetettek börtönbe vagy végeztek ki. A Sztálin halálát (1953) követő desztalinizáció rendjén, 1956 áprilisában a lengyel titkosszolgálat vezetőit leváltották, és erőszakos módszereik és bűncselekményeik miatt kollektív módon gyakoroltak ítéletet fölöttük. 1956. június 28-án Poznanban spontán sztrájk tört ki a vas- és acélüzem munkásai között. A felkelők – egyebek mellett – a kommunista vezetők leváltását, szabad választásokat és az egyházi oktatás visszaállítását követelték. A megrémült kormány a rendőrségi fegyvereket megszerző tömegek ellen kirendelte a katonaságot. A legfiatalabb áldozat egy 13 éves fiú volt, akit orvlövészek terítettek le. A megtorlás letartóztatásokkal folytatódott. Albert Camus, a nagy francia író a magyar ’56 mellett a poznani felkelésről is drámai együttérzéssel emlékezett meg.

Az 1956-os magyar forradalom nyomán világossá vált, hogy Kelet-Közép-Európa szabadságukért kiálló népei a Nyugat részéről semmilyen segítségre nem számíthatnak. Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke is Albert Camus írót idézte, aki a lengyel és a magyar szabadságharcot „a kollektív emlékezet kikristályosodásának” nevezte, mely a Nyugat morális újjászületésének az elindítója lehet. A magyar felkelők valódi rendszerváltozást akartak és valósítottak meg. Az 1956. november 4-én megindított szovjet inváziót két hónapig tartó ellenállás próbálta feltartóztatni. Ennek nyomán mintegy 25 ezer embert börtönöztek be, és több mint 200 felkelőt végeztek ki. A halálra ítéltek átlagéletkora negyven év alatt volt. A nyugati baloldal köreiben is világossá vált, hogy a kommunizmus brutális és kegyetlen módon fojtotta vérbe a szabadságharcot. A nyugati baloldali értelmiséget is sokkolta a szocializmus „valódi arca”. Jean Paul Sartre és jeles kortársai elborzadva fordítottak hátat a szovjet kommunizmusnak – mondta összefoglalójában a magyar történész. 

Peter Herrmann, a kelet-németországi jénai egyetem matematika-fizika szakos hallgatójaként annak idején nem csupán szemlélője, hanem alakítója is volt az 1956-os eseményeknek. Akkori tevékenységéért, nevezetesen egy forradalmi beszédéért tizennégy év börtönre ítélték, ahonnan hat év múltán az NSZK 40 ezer márkáért vásárolta ki. Az NDK lakosságának többsége elítélte a szovjet szocializmust. A kommunista propaganda megpróbálta az ’50-es évek kegyetlen bűntetteit elfeledtetni. Amikor az XX. pártkongresszus Moszkvában végre kimondta, hogy „Sztálin hibázott”, az egyetemisták azt kérdezték: miért nem vette ezt észre senki hamarabb? 1956 november 5-én a jénai diákok kiáltványt fogalmaztak meg, amelyben – egyebek mellett – a marxizmus-leninizmus kötelező oktatásának eltörlését követelték. Decemberben itt is menetrendszerűen beindultak a megtorlások. 1964-ben az NSZK-nak köszönhetően a legtöbb NDK-ban bebörtönzött politikai fogoly végre kiszabadulhatott – zárta visszaemlékezését az egykori diákvezető.

Michael Heyrovský egykori prágai egyetemistaként tett vallomást az ’56-os csehországi történésekről. A diákok követelései a februári moszkvai pártkongresszust követően a következőket tartalmazták: a reformokat bocsássák közvitára a sajtóban; a szovjet tapasztalatokat nem kell automatikusan átvenni; az oktatási rendszert teljes mértékben reformálják meg. Nem rajtuk múlott, hogy az egész kelet-közép-európai szovjet térségben lábra kapott nemzeti diákmegmozdulásokat Csehországban is még magvában elfojtották – zárta visszaemlékezését a veterán cseh ellenálló.

Schöpflin György EP-képviselő kényszerű távollétében videoüzenetben szólt a konferencia részvevőihez. Értelmezést nyújtott a forradalomról azon vélemények ellenében, melyek szerint az esemény csupán népfelkelés lett volna.

A felszólalások rendjén egy Németországba kivándorolt romániai asszony idézte fel gyermekkori emlékét arról, hogy 1956 novemberében a szovjet csapatok és tankok napokon át, éjnek idején vonultak át a román-magyar határon, továbbá a volt antikommunista harcosok iránti megbecsülést kérte számon Románián. Egy szlovén felszólaló a régi „kommunista hálózat” továbbélését ecsetelte a volt szovjet csatlósállamokban. Felvetéseikkel kapcsolatos válaszában Tőkés László elégtétellel újságolta, hogy legutóbbi határozatában a román legfelsőbb ügyészség hosszú évek óta tartó szünet után elrendelte az 1989-es erőszakos cselekmények dossziéinak a felnyitását és a félbemaradt jogi eljárások folytatását. Biztatónak ítélte, hogy maga Klaus Iohannis államfő is síkra szállt az egykori bűnelkövetők felelősségre vonásáért, továbbá egy olyan törvény elfogadását szorgalmazta, mely megtiltaná a kommunizmus bűneinek tagadását. A múlt rendszer továbbélése vonatkozásában az erdélyi képviselő Románia esetét egyedinek ítélte abban a tekintetben, hogy itt nemhogy az egykori kommunizmus bűneit nem kérték számon, de még az 1989-es „terrorista cselekmények”, valamint az 1990-ben bekövetkezett marosvásárhelyi „fekete március”, majd a júniusi bukaresti „bányászjárások” idején elkövetett erőszakos cselekmények ügyében sem történt meg a kivizsgálás és az igazságtétel.

A konferencia levezető elnöke, Neela Winkelmann a társszervező Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának azon projektjeiről tájékoztatta a hallgatóságot, amelyek országonkénti leosztásban és együttvéve a kommunizmus áldozatainak kívánnak elégtételt és jóvátételt szolgáltatni.

Zárszavában Göran Lindblad, a platform svéd elnöke érdemben foglalta össze és értékelte a konferencia tanulságait. Terv szerint a volt szovjet államokban működő, mintegy ötven antikommunista intézményt és szervezetet magába foglaló európai intézmény legközelebb a júliusi tusnádfürdői szabadegyetem keretében fog a nyilvánosság elé lépni.