Emlékezés 1956 fényes napjaira

A koronavírus-járvány miatt szűk körben emlékeztek a nagyváradi polgárság képviselői a 64 évvel ezelőtti forradalom hőseire és áldozataira, mégpedig a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található 1956-os emléktáblánál.

Az október 23-án délben megtartott főhajtáson – amelyet a Szózat és a Himnusz eléneklése keretezett – jelen volt és rövid beszédet mondott Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, az Erdélyi Magyar Szövetség társelnöke.

Elöljáróban Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a megjelent politikusokat és közéleti személyiségeket, sajnálatát fejezve ki, hogy e jeles történelmi évfordulón még mindig nem ünnepelhet szabadon a romániai magyarság, egyfelől azért, mert az antikommunista magyar forradalom és szabadságharc kitörésének napja nem piros betűs ünnep és munkaszünet Romániában, másfelől az egészségügyi helyzet okozta korlátozások miatt.

Tőkés László előbb az 56-os magyarországi népfölkelés elindítóit méltatta, majd az események romániai visszhangjáról szólt, külön kitérve a nagyváradi vonatkozásokra. Máig kevés szó esik arról, hogy a sztálinista diktatúra szorításában is milyen jelentős szolidaritás fejlődött ki Romániában a fölkelők irányába, románok és magyarok egyaránt kivették részüket az itteni mozgolódásból, szervezkedésből, amelyet még csírájában elfojtott a rezsim, de úgy, hogy még évek múltán is zajlott a megtorlás, számonkérés, üldöztetés. Városunk büszkeségei lettek mára a mi „pesti srácaink” – mondotta a püspök, amikor felidézte a Szabadságért Vágyó Ifjak Szervezetének történetét, azokét a váradi diákokét és tanárokét, akiket azért ítéltek súlyos börtönévekre, mert álmodozni mertek a szabadságról, magyarországi társaikkal szimpatizálva.

Tófalvi Zoltán 56-os kutatásaiból merítve sorolt sokatmondó, egyben döbbenetes adatokat azokból az évekből, amelyek során a román nacionálkommunista hatalom az erdélyi magyarság egészét igyekezett megfélemlíteni és megroppantani annak ürügyén, hogy rokonszenvezett a magyarországi forradalommal. Jogfosztó intézkedések tucatjai követték egymást, amelyek csak tetézték a trianoni tragédia után bekövetkezett folyamatokat. És nincs új a nap alatt: 1959-ben a kolozsvári magyar tudományegyetemet számolta fel a hatalom, 2019-ben a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetemünket. Hatvan évvel ezelőtt jeles erdélyi magyar értelmiségieken és ártatlan fiatalokon torolták meg a „szocialista államrend megdöntésére irányuló szervezkedést”, most székely ifjak ülnek román börtönben a „terrorizmus” képtelen vádjával.

Az EMNT elnöke emlékeztetett: ahogy minden rendszer- és hatalomváltáskor akadtak a közösségünk soraiban árulók, a megszállókkal és megtorlókkal kollaborálók, a bólogatásból, besúgásból és helyezkedésből hasznot húzók, a janicsárok ma is köztünk élnek, az első sorokban „küzdenek”. Felidézte az 56-os forradalom és szabadságharc félévszázados jubileumát meggyalázó budapesti eseményeket, amikor a Kádár-rezsim továbbörökítői rendőrattakot vezényeltek a békésen megemlékezők ellen. Rámutatott: Nagyvárad nemcsak büszkélkedhet az egykori SZVISZ-esekkel, de szégyenkezhet is azok miatt, akik a Bihar megyei RMDSZ színeiben a gyurcsányizmus szálláscsinálói voltak az elmúlt években, szinte egyedüliekként Erdélyben.

Megállapította: amilyen rövid életű volt a magyar szabadság 1956-ban, ugyanolyan múlékonynak bizonyult a csodálatos 1989-es román–magyar együttállás és együttélés. Az elmúlt harminc évben nemcsak a visszarendeződés keserítette meg az életünket, hanem az igazságtétel elmaradása is. Szabadságharcunk folytatódik – szögezte le Tőkés László –, jogaink és jussunk visszaszerzése a cél, közösségi és intézményi létbiztonságunk megteremtése, amitől a megmaradásunk függ.

Csomortányi István a maga során – a megemlékezés helyének szellemében – az 1956-os egyetemi polgárság, az egész magyar ifjúság kiállását méltatta mindenekelőtt. Majd az előtte szólóhoz hasonlóan kiemelte: „Nekünk, erdélyi és anyaországi magyaroknak nemcsak a forradalmi eseményekben volt közös a sorsunk, hanem a megtorlásokban is. Az 1956 után következő időszakot a román kommunista hatalom arra használta, hogy a még meglévő közösségi jogainktól is megfosszon. Ennek következményei mind a mai napig velünk élnek: a restitúciós folyamat a visszájára fordult, önrendelkezési törekvéseinket sem tudtuk sikerre vinni”.

A mai magyar nemzetpolitikáról szólva kárhoztatta azokat a törekvéseket, amelyek a hagyományos erdélyi magyar politikai pluralizmus elfojtását célozzák. 1956-tal és 1989-cel az ajkukon igyekeznek egyesek ránk erőltetni azt az egypártrendszert, ami ellen a felmenőink, a legjobbjaink is küzdöttek. A választás szabadságának Erdélyben több évszázados hagyománya van, s az a nemzethez való hűséget és ragaszkodást nem írja felül. Mégis vannak, akik nemzetárulóknak bélyegzik azokat, akik ebben gondolkodnak. Csomortányi rámutatott: az anyaország és a Kárpát-medence magyarsága napjainkban is szabadságharcát vívja, most az ellen a dogmatikus liberalizmus ellen, mely – a kommunista ideológiához hasonlóan – egy új embert akar teremteni, melynek már se istene, se hazája, se határozott identitása. „Ebben a helyzetben nekünk mégis békés eszközökkel, a szellem fegyverével kell megvívnunk harcunkat” – mondta az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke.

A megemlékezés végén megkoszorúzták az 1956-os emléktáblát.