2009. február 22. vasárnap
Send this article Print this article

Állásfoglalás

Az elmúlt napokban publicisztikák, elemzések sora vizionálta az erdélyi nemzeti-polgári oldal politikai kimúlását. Az „ellenérdekelt” újságírók majdhogynem ujjongva mutattak rá a polgári oldal gyengeségeire, barátaim és eszmetársaim egy része másfelől pedig egyenesen engem tett felelőssé mindezért, különböző belső levelezőlistákon igaztalan vádakkal illetve engem és közvetlen munkatársaimat.





Mélyen elgondolkodtatott a „szelektív logikák” ilyenforma megerősödése, az „egydimenziós” világlátás térnyerése. Merthogy hamis a kiindulópont.
Lássuk be: az egyik fél egyoldalú igazsága akkor is csak féligazság, ha tudója meg van győződve arról: csak az az igazság – sőt, éppen így, ebben a formában veszélyes, ráadásul monomániásan ismételgetve csak súlytalanodik.
Nincs két Erdély, mint ahogyan nincs két Anyaország, két Kárpát-medence sincsen. Nincs két magyarság (vagy hét), a be nem avatkozás átkos doktrínája – a kommunizmus egyik legsúlyosabb öröksége! – nem véd és nem biztosít egészséges jövőképet.
Csak ellehetetlenít.
„Minden magyar felelős minden magyarért” – idéztük Szabó Dezsőt február 21-én, a nagyváradi Csángó Nap alkalmából kiadott Nyilatkozatunkban. „…azoknak a társadalmaknak, amelyek elhanyagolják a múltat, nincs jövőjük…” – idéztük a 2008-as Prágai Nyilatkozatot a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én.
Amennyiben nem nézünk őszintén szembe a múltunkkal, gyógyító módon nem számoljuk fel Trianon és a kommunista diktatúrák örökségét, akkor nemhogy jövőnk, hanem egészséges jelenünk sem lehetséges. Hamis és torz „mostjainkban” politikai programokat építhetnek hazugságbeszédekre, becsapott anyaországbéliek tagadhatják meg nemzettársaikat, felelőtlenül elfeledkezhetünk a már identitásukban is veszélyeztetett csángómagyarjainkról, magukra hagyhatjuk a kárpátaljai, délvidéki testvéreinket – a globális „háttérzaj” elfedi a „kiáltó szavakat”.
Amit egyen-egyenként erőnknek gondolunk, az európai optikával nem is látszik. A közel félmilliárd lakosú Európai Unióban csakis akkor van esélyünk kollektív jogaink érvényesítésére, ha nem romániai, szlovákiai, ukrajnai, szerbiai, horvátországi magyarokról beszélünk külön-külön, hanem a magyar ügyet mutatjuk fel.
Szűkebb hazánkra nézve Makkai Sándorral együtt vallom: Erdély ügye elsősorban nem politikai, hanem erkölcsi kérdés. És Kós Károly óta tudva tudjuk, hogy számunkra, erdélyi magyarok számára a nemzeti autonómia az egyetlen elfogadható megoldás – az autonómia közös ügye legyen hát a „nemzeti minimum”. Ehhez pedig az kell, hogy ne legyőzni, hanem megnyerni akarjuk egymást. Ezt jelenti az összefogás. Nem a szűkkeblű és kirekesztő egységet, és nem az elvtelen megalkuvást.
Így gondolom most, és így gondoltam az RMDSZ-szel kötött megegyezés aláírásakor is. Ennek tanúságaképpen mellékelten közzéteszem a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében elmondott beszédem szerkesztett változatát.
Zárásképp idézzük Kós Károly „egyszerű” igazságát: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ezt ő már 1921-ben tudta. Nagyvárad, 2009. február 27.

Tőkés László püspök, EP-képviselő,
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

Alkalmi beszéd

az EMNT és az RMDSZ közötti megegyezés aláírásakor

Marosvásárhely, a Kultúrpalota Tükörterme
2009. február 22.

Közismert, hogy már előzetesen is sok bírálat, sőt támadás ért engem a most aláírandó megegyezésért. Megalkuvással, elveim feladásával vádoltak meg miatta. Ennek kapcsán nagy erdélyi református püspökünket, Makkai Sándort idézem, aki egy helyen úgy fogalmaz, hogy: számára Erdély ügye nem annyira politikai, hanem sokkal inkább erkölcsi kérdés. – Valóban, erdélyi magyarságunk érdekeit képviselni és erdélyi népünket szolgálni elsőrenden erkölcsi kérdésnek számít.
Kolozsváron, a Szent Mihály-templomban a napokban emlékeztek meg Márton Áron gyulafehérvári püspök hivatalba lépésének 70. évfordulójáról. Az ünnepségen erdélyi egyházaink képviselőinek sorában magam is részt vettem. Márton Áron példája és szolgálata ugyanezt az erkölcsi megközelítést támasztja alá.
A Ceauşescu-diktatúra bukásának idei – 20. – évfordulóján az előbb mondottakhoz hadd tegyem azt is hozzá, hogy – megítélésem szerint – 1989-ben, Temesváron én sem „politizáltam”, hanem tettem azt, amit abban a helyzetben egy lelkipásztornak tennie kell.
Ehhez hasonlóan, a politikai közszereplést, megegyezésünk mostani aláírását sem annyira „politizálásnak”, hanem elsősorban erkölcsi felelősségvállalásnak ítélem, melyet erdélyi magyar közösségünk szolgálata követel meg tőlünk – hiszen népünk javának és érdekeinek képviselete, valamint a romániai demokratikus átalakulás 1989 utáni szolgálata mindnyájunk erkölcsi kötelessége, melyért föltétlenül össze kell fognunk.
Mindezek értelmében megegyezésünk erkölcsi alapokon nyugszik. Helyzetünk és népünk iránti elkötelezettségünk megköveteli, hogy nemzeti érdekeinket személyes és pártérdekeink fölébe helyezzük. Közelebbről nézve: a magyar közösségi önrendelkezés, az autonómia ügye minden másnál előbbre való. Azért kell összefognunk, mert ezt külön-külön, egymással szemben állva nem leszünk képesek kellő módon és kellő mértékben, hatékonyan képviselni. Abból a helyzetből is, melybe a határon túli közösségeink sodródtak, s – tegyük hozzá – abból a hátrányos helyzetből is, melybe a legutóbbi választások nyomán az erdélyi magyarság szorult, csakis összefogással találhatjuk meg a kiutat.
Módszertani szempontból azt tartom fontosnak, hogy ne legyőzni, hanem megnyerni akarjuk egymást. Szembefeszüléseinknek úgyis, minden esetben csak erdélyi népünk lehet a vesztese, akit szolgálni kötelességünk. Amúgy pedig mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a maguk pártos kizárólagosságával csak a politikai pártok akarják mindig „legyőzni” egymást. Nekünk viszont nem pártban, hanem nemzetben kell gondolkoznunk.
Megegyezésünk egy hosszú folyamatnak az eredménye. Legalább 2007-ig menjünk vissza – amikor a tényleges párbeszédet elkezdettük. Akkor nem sikerült tovább lépnünk. 2008-ban – tavaly – már majdnem sikerült megállapodásra jutnunk. Jó lelkiismerettel állíthatom, hogy a megegyezés elmaradása nem rajtunk múlott. Mostanra – végre – beérett és eredményre vezetett ez a folyamat, és itt állunk, az aláírás előtt.
Hadd tegyem hozzá, hogy – más megközelítésben értékelve – a 2007-es európai parlamenti választások eredménye ért be mostanra. Egyebek mellett ennek köszönhető, hogy elnyert szavazataival, megnövekedett politikai súlyával a nemzeti-polgári oldal az RMDSZ vezetőségét megegyezésre hajlította.
Az összefogásnak viszont nem kellene a közelgő EP-választásokra szorítkoznia, hanem – reményeink szerint – a romániai magyar politikai és közéletben ezzel elkezdődő belső rendszerváltozást kellene egyesült erővel megvalósítanunk.
Persze – ahogyan mondani szokás –: a puding próbája az evés. Vagyis menet közben fog meglátszani, hogy ez a megállapodás csupán egy „intermezzo” lesz-e magyar közéletünkben – vagy pedig egy tartós folyamat veszi kezdetét, illetve egyenes úton tovább halad az a folyamat, melyet 2007-ig vezettem vissza.
Európai megközelítésben szólva, az Európai Unió egyik jelmondatát idézem: „Egység a sokféleségben”. Úgy gondolom, hogy Kárpát-medencei magyarságunk egysége jól beleillik ebbe az európai sokféleségbe – mint ahogy a mi sokféleségünk is az Unió egységébe.
Amiképpen Orbán Viktor szokta hangsúlyozni: egy erős Európában egy erős anyaországra van szükségünk – és hadd tegyük hozzá: egy erős Erdélyre, erős nemzetrészekre a határon túli területeken. – Erre törekszünk a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács keretében, ezentúl már az RMDSZ-szel közösen.
Európa felől nézve: a mi autonómiánk ügye elenyésző fontosságú. Ezen mindaddig nem tudunk változtatni, míg azt csak magányosan, egymástól elszigetelten képviseljük, illetve megrekedünk a közösségi önrendelkezés szándékának a puszta kinyilvánításánál. Kézzelfogható eredményt csak az autonómia oldalán való szoros összefogással van esélyünk elérni.
Ennek kapcsán külön is üdvözlöm az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum közeli megalakítását, mely hosszú idő után újból integrálni hivatott a különféle, sokszor egymásnak élesen ellentmondó álláspontok képviselőit, az erdélyi magyar politikai és polgári erőket.
Ezzel együtt kiemelten fontosnak tartom annak az autonómia-munkacsoportnak a létrehozását, mely három szintű önrendelkezési programunk megvalósítása érdekében hivatott eljárni, egységes koncepciót és terveket előkészíteni – természetesen a Székely Nemzeti Tanács részvételével. Ez utóbbi vonatkozásban, ezen a helyen is hadd hangsúlyozzuk: „belső anyaországunk”, Székelyföld nélkül Erdély nem tud elég erős lenni – mint ahogy önmagában Székelyföld sem tudhat boldogulni. Ezekkel a gondolatokkal és ebben a szellemben írom alá megegyezésünket. A helyzet nyitott – Isten után – rajtunk fog múlni, hogy közösen mire megyünk.
Közeli célunk: az európai parlamenti választásokra néző összefogás. Távlati céljainkat az előttünk fekvő két dokumentum foglalja magába. Aláírásukkal a párbeszédnek és az együttműködésnek egy újabb fejezete kezdődhet el.

Tőkés László
az EMNT elnöke



www.tokeslaszlo.eu | © Minden jog fenntartva, 2010