EGYHÁZI SAJTÓNK ÉS KÖNYVKIADÁSUNK 1989 ELŐTTI ÁLLAPOTA

Előadás a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Nagybányai Egyházmegyéjének 2023. október 3-i lelkészértekezletén

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közvetlen kútforrásból mutathatom be erdélyi magyar református sajtónk 1989 előtti állapotát, két 1989 előtt írt, de csak utóbb hozzáférhetővé vált könyv alapján.

1. Tőkés István: A romániai református egyház élete 1944–1989

Az 1990-ben Budapesten, a Magyarságkutató Intézet kiadásában, Benda Kálmán bevezetőjével és Hegedűs Lóránt püspök ajánlásával megjelent mű tárgyilagos szembenézés a múlttal, a beteggé vált egyház diagnózisának megállapításával és a gyógyulás útjának a keresése szándékával, prófétai szellemben: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá, s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, és az édeset keserűvé” (És 5,20). Újszövetségi megfogalmazásban szólva: „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van” (Mt 5,37).

Amikor édesapám e munkáját befejezte, még nem tudta, hogy egy lezárt korszak történetét adja elő (1989 nyaráig terjedően). Éppen ezért, vállalkozása igencsak igencsak kockázatos volt, hiszen a fennálló diktatórikus állami és egyházi rendszerrel szembe menve, a tarthatatlan helyzet megváltoztatásáért szállt síkra.

2. Ugyanez mondható el saját kötetemről is, amely 35 évvel a megszületése után, 2020-ban jelent meg a Partium Kiadónál, Nagyváradon: Tőkés László: Kiútkeresés a hazugság világából. A romániai magyar református egyház helyzete a kommunista diktatúrában. Beszámoló. Ajánlások, Zalatnay István előszavával és Hermán M. János jegyzeteivel. (Ezt a kötetet amúgy Egyházunk valamennyi lelkészi hivatalába elküldtem.)

Egyházunk kettős kisebbségben élt. Kibírhatatlan helyzete változásért kiáltott. Már nem lehetett hallgatni. Két évig tartó munkanélküliségem idején született ez a helyzetfelmérés. Reá is érvényes az idézett prófétai ige. Meg kellett szólalni! A Romániai Református Egyház Zsinatához címeztem felmérésemet. Időközben kineveztek Temesvárra. Beküldése halasztódott. Végül a Beszámoló az Egyház országos helyzetéről, valamint az Ajánlások a Romániai Református Egyház helyzetének orvoslására, az országos egyházi helyzetről szóló Beszámoló alapján 1987 decemberében lettek elküldve a zsinatnak, illetve D. Papp László elnök-püspöknek. Sorsuk ismeretlen.

Ennek a könyv terjedelmű valóságfeltáró munkának fontos előzménye A református egyház helyzete Erdélyben című dolgozatom, mely az első romániai szamizdat folyóiratban, az Ellenpontokban jelent meg, 1982-ben. Az Ara-Kovács Attila, Tóth Károly és Szőcs Géza, valamint szegedi Molnár János nevéhez kapcsolódó illegális kiadvány fontos állomása volt az ébredező erdélyi magyar értelmiségi ellenállásnak, mely a későbbiekben nagymértékben hozzájárult a Ceauşescu-rezsim bukásához.

* * *

Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, az Apám s az én könyvem rendszeresen és módszeresen végigveszi az egyházi élet főbb élet- és munkaterületeit, párhuzamot vonva és szembe állítva egymással a látszatot és a valóságot, a propagandisztikus céllal terjesztett hivatalos egyházkép leleplezésével rajzolva meg a tényleges egyházi helyzetet.

A „hallgatás faláról” Temesvár kapcsán hallottunk. Ezzel együtt „a hazugság falát” is át kellett törni. Az elnyomó állammal kollaboráló püspökeink és kegyenceik az ateista-nacionalista román állam hűbéreseiként és kitartottjaiként vállalták a hatalom kiszolgálására és igazolására szolgáló hazugságpropaganda terjesztését, a hazai és nemzetközi közvélemény megtévesztésének dicstelen munkáját.

Ezen a téren kulcsfontosságú szerepet játszott a sajtó. Mindkét tanulmánykötet külön fejezetben foglalkozik az egyházi sajtó kérdésével. Tőkés István abban az előnyös helyzetben volt, hogy egyházi vezetőként, közelebbről pedig a Református Szemle főszerkesztőjeként közvetlen rálátása volt a korabeli egyházi viszonyokra, ezen belül pedig az egyházi média helyzetére.

Egészében véve az állapítható meg, hogy a román nacionálkommunista uralom idején gúzsba kötött állapotba került az egyházi könyvkiadás és a sajtó. A II. világháborút és az ún. felszabadulást követő, néhány évre kiterjedő viszonylagos fellélegzést követően a fokozatosan teret hódító ateista-nacionalista diktatúra végletesen és brutálisan beszűkítette magyar kisebbségi egyházaink mozgásterét.

A könyvkiadás és a sajtókiadványok terén a ’40-es évek végétől az általános leépülés volt jellemző – mind a kiadott könyvek és sajtótermékek számát, mind a példányszámokat illetően. Ez világosan kiviláglik a megjelenő könyvek, különféle kiadványok számából:

1950-től évi 1–2 vagy egy sem

1960–1967: 0

1969–1974: 0

1976–1980: 0

Más években elvétve 1–2 kiadvány.

1953-tól felüdülést jelent a falinaptárak változóan adagolt példányszámban (30–50 ezer) való megjelentetése. Az Énekeskönyv és a Heidelbergi káté általában 3000 példányban vagy egyáltalán nem jelenhetett meg, az Erdélyi magyar református naptár (könyvnaptár) esetlegesen volt engedélyezett. Erdélyben 1950-ig jelent meg, 1950–1959 között a Királyhágómellék kapott engedélyt a kiadására.

Bibliakiadásra 1945–1970 között nem nyílt lehetőség. 1970-ben látszatkeltő engedmény gyanánt a Reformátusok Világszövetségének adományaként jöhetett be az országba 10 ezer példány. A későbbiekben a külföldi felajánlásokat vissza kellett utasítani. Csak magánúton, mintegy „csempészárúként” érkezhettek bibliák. A határellenőrök fegyverek és bibliák után kutattak. Emlékezetre méltó a papírmalomban bezúzott bibliaszállítmány esete. Tudnivaló, hogy a Reformátusok Világszövetsége Európai Területi Szervezetének 1980-as Brassó-Pojána-i kirakatrendezvényén a Brit Bibliatársulat 10 ezer Szentírást ajánlott fel a romániai reformátusoknak. Papp László „oradeai” püspök állítása szerint ezeket a bibliákat szép rendben szétosztották két egyházkerületünk gyülekezeteiben, valójában azonban ezek soha nem érkeztek célba. Havadtőy Sándor amerikai teológiai tanár a világ nyilvánossága előtt derített fényt arra, hogy Romániában magyar nyelvű bibliákat használtak fel WC-papír gyártására. A diktatúra körülményei között nem volt lehetséges a botrányos ügy végére járni.

Személyes történetként hadd idézzem fel azt az esetet, amelynek rendjén, dési lelkipásztorként, a ’80-as évek elején a dési református egyházmegyében egy felmérést indítottam az énekeskönyvek és falinaptárok krónikus hiányának a kimutatása céljából. A beérkezett válaszok tényszerűen igazolták a siralmas helyzetet, melynek orvoslását kértem az egyházi hatóságoktól. Megjegyzésre méltó, hogy ezen törvényes magánakcióm is egyik vádpontját képezte annak a fegyelmi eljárásnak, amelynek végkifejleteképpen szolgálati helyemről önkényes módon elmozdítottak, utóbb pedig a lelkészi karból is kizártak (1984).

A Református Szemle a fokozatos leépülés, más egyházi lapok (Az Út, különböző területi lapok, időszakos kiadványok) megszűnése miatt Egyházunk egyedüli sajtóterméke maradt. 1950-ig havonta kétszer jelent meg, 1950–60 között havi folyóiratként, 1960 után kéthavonként jelent meg. Tematikai beszűkülése is megtörtént: belterjes teológiai szakfolyóirattá alakult. Elvesztette tájékoztatási szerepét, közéleti funkcióját. Kilúgozódott belőle az egyházi élet valósága. Egyre kevésbé tükröződtek benne a gyülekezeti pasztoráció egyes mozzanatai, kimaradt belőle az ekkléziológia, a pojmenika, a misszió, a diakónia, a katekizáció. Kimaradtak az egyházi névtárak. Nem lehetett írni benne: hit és egyház, valamint tudomány, művészet, lélektan, szociológia, természettudomány kapcsolatáról. Tabunak számított az egyház és társadalom kölcsönös problémáinak felvetése, az egyház valóságos helyzete, ezek részeképpen – példának okáért – a szórványkérdés, az urbanizáció, az elnéptelenedés, az iparosodás stb. kérdései.

A folyóirat megjelenése rendszerint közel egy éves késedelmet szenvedett. Egy adott pillanatban a késés egy év és három hónapot tett ki. Ez már maga volt a csúfság. A megjelenő írások még azt a kevés időszerűségüket is elveszítették, amellyel egyáltalán rendelkeztek. Tőkés István főszerkesztőtől tudjuk, hogy a cenzúrának tulajdoníthatóan a Szemle háromszori ellenőrzésen ment keresztül: általában 100 napig tartott a hivatalos szövegvizsgálat, mintegy 150 napig a nyomdai előállítás, ami összesen háromnegyed évet tesz ki; és mindennek tetejében még a terjesztési engedélyt is meg kellett adnia az illetékes hatóságnak.

A bukaresti írásvizsgálatról elmondható, hogy „brutális” volt. A tiltott kifejezések jegyzéke eleve behatárolta a kolozsvári szerkesztőség mozgásterét. Olyan szavak, kifejezések estek tilalom alá, mint: ifjúság, valláspedagógia, „a világ romlása”, „az emberiség bűne”, „a társadalom keresztyén szolgálata” – mivelhogy az ateista cenzúra logikája szerint: az ifjúság nem tartozhat az egyház hatáskörébe; a vallásnak nem lehet köze a pedagógiához; a világnem minősíthető romlottnak; az emberiségnek nem, legfeljebb a hívőknek lehet szó a bűneiről; egyház és társadalom el van választva egymástól. A Szemle volt főszerkesztője olyan konkrét példákat is felhoz, amelyek már a komikum körébe tartoznak. Példának okáért az „istentelen” jelzőnek azért nincs helye egy szövegben, mert sérti az ateistákat; a „lekicsinylő hatalmasok” helyett „a lekicsinylő bibliai filiszteusok” megfogalmazása használandó. Főszerkesztő Édesapám szerkesztőségi levelezéséből elég legyen arra a két levélre hivatkoznom, melyekben sajnálattal utasítja vissza a lelkipásztori Családlátogatásról szóló, három részes írásomat, valamint a Bethlen Gábor és a románság című dolgozatomat, amelyek közlése tematikájuk miatt esett tilalom alá.

Mindent egybevetve, Tőkés István magvas megállapítását érdemes idézni: „Lépésről-lépésre több lett a cenzurális beleszólás. Nem azt írta és nyomtatta ki az egyház, amit és ahogyan akart, hanem azt kellett akarnia, amit szabad volt.” Ebben a már-már tarthatatlan helyzetben a kitörés útját és lehetőségét hiába kereste a Főszerkesztő. Tanulságos végigolvasni 1978-ban kelt Jelentését a Református Szemle és Gyülekezeti Melléklete szerkesztéséről, amely szokatlanul nyílt szembenézést jelentett az elszenvedett cenzurális megkötözöttségekkel. Jelentésével és panaszával Tőkés István alapfokon Horia Ţepeş Hoinărescu kolozsvári kultuszinspektorhoz, a következő lépésben pedig egyenesen a bukaresti Kultuszi Államtitkársághoz fordult. A helyszínre – Kolozsvárra – kiszálló Iulian Sorin kultuszigazgató rafinált kérdéssel ütötte el az élét a jogos panasznak. A szűkkörű egyházi megbeszélésen azt a kérdést tette fel, hogy: a főszerkesztő egyéni panaszáról, vagy pedig az egyház hivatalos álláspontjáról van szó? A burkolt számonkérés hatására a püspök, a főgondnok és beosztottjaik együttesen kihátráltak az ügy mögül, magára hagyva az igazával egyedül maradt és megalázóan kioktatott főszerkesztőt, akinek 1984-ben történt leváltásáig, ha lehet, még csak tovább romlott a helyzet.

Istennek hála, ez már a múlté. A mostani médiabéli viszonyok bemutatása és elemzése új lapra tartozik. Akárhogyan is volna, mindenkor érvényes követelmény számunkra, hogy alkalmas és alkalmatlan időben hirdessük Jézust, az igazságot. Mert felelősséggel szólva: „Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” (ApCsel 4,20).

Tőkés László

Elhangzott Domokoson, a Nagybányai Református Egyházmegye Lelkészértekezletén, 2023. október 3-án.