Várván vártuk és követtük az Urat

Adventi üzenet a temesvári református gyülekezetnek

Harmincegy évvel ezelőtt valóságos ellenállási mozgalom alakult ki temesvári gyülekezetünkben. Gyakran hangzik el, hogy akkori lelkipásztorként „magányos harcomat” vívtam az egyházi és a világi hatalmasságokkal szemben. Ez a vélekedés távol áll a valóságtól. A Gyülekezet támogatása és kiállása nélkül és önmagamban semmire sem mehettem volna. A Gyülekezet közössége, élén a Presbitériummal, egy emberként sorakozott fel üldözött lelkipásztora és az igaz ügy mellett. Nélkülük nem is lett volna bátorságom szembeszállni a könyörtelen hatalommal. De az volt a csodálatos, hogy nem is kellett különössebben meggyőzni őket, hogy mellém álljanak. Amit tettek, önként, a Lélek indítására, meggyőződésből tették.

A ’80-as évek vége felé a legsötétebb idők köszöntöttek Románia népére, különösképpen pedig magyarságunkra és egyházainkra. A gyakori áramszünetek sötétje híven jelképezi az egész ateista, nacionálkommunista korszak sűrűsödő sötétségét. A már-már elviselhetetlen, mindennapi nélkülözések és az eluralkodó szegénység az egész társadalmat próbára tették. Ráadásképpen a válságos gazdasági helyzethez megfélemlítő hatalmi terror, a sötétséghez a jogfosztottak némasága társult. Reánk, magyarokra kiváltképpen ránk járt a rúd. Emberi, nemzeti és vallási jogainkat fokozatosan megvonták, megnyirbálták – és nem volt, aki megvédjen vagy szóljon védelmünkben és érdekünkben. Egyházi vezetőink, püspökeink is gyarló módon kiszolgálták a Ceaușescu diktátor vezette pártot és kormányzatot, és önfeladó megalkuvással közreműködtek velük egyházaink és nemzeti közösségünk elnyomásában. A társadalmi közfigyelem elterelésére irányuló magyarellenes politikai propaganda végletesen felfokozódott. Mindezek tetejében a Kondukátor meghirdette hírhedt falurombolási tervét, falvak ezreit, gyülekezeteink százait ítélve halálra. A diktatúra tombolásának kirívó esete volt az „Oradea-i Egyházkerületbe” érkezett tízezer biblia püspöki segédlettel való bezúzása és vécépapír gyártására való felhasználása.

Ezen viszonyok között immár nem lehetett hallgatni. Krisztus mondása szerint: hogyha a tanítványok elhallgatnak, akkor „a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40). Temesváron sikerült „a hallgatás falát” áttörni, és a békés ellenállás eszközével szembeszállni a zsarnoki önkénnyel. Ebben a küzdelemben nagy reformátoraink tanítása és példája lebegett előttünk. „Itt állok, másként nem tehetek” – mondotta volt Luther Márton az evangéliumi tanítása visszavonását követelő császárnak. Kálvin János pedig az istentelen hatalommal szembeni ellenállásról szóló tanítását Péter apostol bizonyságtételével támasztotta alá: „Istennek kell inkább engedi, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29).

Az Úr 1989. esztendejében a temesvári „nemes és Szent eklézsia” Istennek engedelmeskedett inkább, mintsem a fenyegető egyházi és világi hatóságoknak, valamint a hatalmaskodó főpapoknak, titkosszolgáknak és pártkatonáknak. Igazságérzete, Istenbe vetett hite és Krisztusa iránti engedelmessége tette képessé arra, hogy a hosszúra nyúló zaklatások és megfélemlítések közepette ne hátráljon meg, és ezáltal várva várt Megváltója születésének ünnepén, 1989 karácsonyán a hozzá csatlakozó temesvári néppel együtt a Ceaușescu-diktatúra heródesi uralmát megdöntse, és kivívja a szabadságot. Országunk megszenvedett népének és ereje fogytán lévő magyarságunknak, valamint református közösségünknek nagy örömére ekképpen tudott áldott eszközévé válni szabadító Krisztusának.

A sötétség, a hazugság és a némaság hatalmával bátran szembeszegülő gyülekezeti ellenállás közkeletű elnevezéseként szoktuk emlegetni „Temesvár ostromát”. Elkeseredett önvédelmünk valóságos ostromállapotot jelentett. Habakuk próféta szavait idézve akkori helyzetünket ekképpen jellemezhetjük: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mint szól hozzám, és mit felel panaszomra” (Hab 2,1). Az 1989-es események elemzésekor sok más tényező mellett általában elsikkad az áprilistól decemberig, a kicsiny református templomunkban elhangzott igehirdetések rendkívüli jelentősége, a népfelkelés előkészítésében játszott szerepe. „Őrhelyén”, az ostromlott vár „bástyáin” állva és hadakozva temesvári gyülekezetünk hívő népe Isten szavára figyelt, szorongatott helyzetében az Ő igéjét hallgatta, válaszát és eligazítását kérte. Vasárnapról vasárnapra egyre növekvő létszámban gyülekezett össze Isten házában, sokszor már csak a templomfolyosón jutott hely a sokaság számára, az utolsó időszakban pedig rendőrök és civilruhás karhatalmisták sorfala között kellett keresztülmenniük, kitéve magukat az esetenkénti igazoltatásnak – de ennek ellenére eljöttek, és a bizonyságtétel erejével sereglettek fel a temesvári Sionra. Egyetemi város lévén, a temesvári templom igehallgató gyülekezetét Erdély minden részéből származó diákok, valamint idelátogató családtagjaik is gyarapították. A közérdekű hírek és az elkövetett igazságtalanságok hallatán a testvérfelekezetek számos tagja is eljött templomunkba. Mondhatni „készenléti állapot” alakult ki gyülekezetünkben, melynek hátterét és hitbeli erőforrását Istennek élő Igéje biztosította. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” – mondottuk Sámuel szavával (1Sám 3,9), és az igazságos Isten felbátorította szívünket a szólásra, a cselekvésre és az elszánt kiállásra.

Abban a rendkívüli adventben a születendő Krisztus várása sajátos társadalmi, történelmi tartalommal telítődött. „Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék szíved, és várjad az Urat” – hangzott a zsoltárban (Zsolt 27,14). És amikor ezt hallottuk, akkor kimondva vagy kimondatlanul Izráel Messiás-váró reménységével mentünk Jézus elébe, mint aki „segítségünk és pajzsunk” a megpróbáltatás idején (Zsolt 33,20), és „hadakozik érettünk” a túlerőben lévő ellenség, az istentelen diktatúra ellen (5Móz 1,30). Utóbb visszatekintve bizton elmondhatjuk, hogy azokban a vészterhes hónapokban a forradalom „a levegőben lógott”, a szabadító Krisztus „az ajtónk előtt állott, és zörgetett” (Jel 3,20). „Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet” (Zsolt 40, 2-3). Adventi váradalmunkban nem csalatkoztunk, az Ige beteljesedett. Tisztesség és hálaadás érette Istennek!

Nagyvárad, 2020 adventjében

Tőkés László

volt temesvári lelkipásztor