Nemzetünk és Európa védelmében

Tőkés László beszéde a 33. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, Tusnádfürdőn, 2024. július 27-én.

Kegyelem néktek és békesség Istentől!

Igen tisztelt Miniszterelnök úr!

Tisztelt egyházi és közéleti méltóságok!

Hölgyeim és uraim! Kedves Testvéreim!

A tusnádfürdői autonóm önkormányzat és a jövendőbeli autonóm Székelyföld felségterületén az apostoli köszöntés igéivel üdvözöllek benneteket a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor krisztusi kort megért, eme jeles alkalmán. A nacionálkommunista önkényuralom bukásának idei 35. évfordulóján Istennek adjunk hálát egykori szabadításáért, és az Ő áldását kérjük mostani testvéri egybesereglésünkre. Egyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulásának 35. évébe is elérkeztünk.

Isten áldotta pillanat volt, amikor a rendszerváltozás örömének hevében David Campanale brit újságíró ötlete alapján néhány erdélyi és magyarországi ifjúember, köztük a körünkben most is jelenlévő Németh Zsolt fideszes politikus, valamint Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt leendő parlamenti képviselők bálványosi politikai és ifjúsági fórumunk megszervezését elhatározták. Íme, a Tusnádfürdőre átköltözött táborunk kiállta az idők próbáját – a nem egyszer ellene irányuló sanda támadásokat –, és a magyar nemzetpolitika kimagasló rendezvényeként és szakmai műhelyeként szolgálja a határokon átívelő nemzeti összefogás és a közös jövőépítés nemes ügyét. Ennek szellemében külön is köszöntöm külhoni testvéreinket és vendégeinket, és szívbéli köszönetet mondok a főszervezőknek, a Pro Minoritate Alapítványnak és az erdélyi Magyar Ifjúsági Tanácsnak, nem utolsósorban pedig Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, aki megtisztelő jelenlétével világraszóló békemissziójának kitüntetett helyszínévé avatja tusnádfürdői táborunkat.

Találkozásunk örömét tetézi az a körülmény, hogy Párizsban éppen megkezdődött a Nyári Olimpia – bizonyságaként az emberiség örök békevágyának. Őszintén reméljük, hogy jeles sportolóink olimpiai sikerei bőségesen kárpótolni fognak bennünket a budapesti olimpiai játékokat eleve meghiúsító Momentum-párt egykori nemzetáruló aktusáért. Arra is fölöttébb büszkék lehetünk, hogy Magyarország az előkelő 8. helyet foglalja el a nyári olimpiák örök éremtáblázatán. Engedjék meg, hogy az alkalomhoz illően külön is köszönetet mondjak azoknak az olimpiai bajnokainknak, valamint legendás labdarúgóinknak, akik a Buzánszky Jenőről elnevezett sportteraszon vendégei voltak táborunknak – köztük is Kovács István „Kokó” ökölvívónak, Bujdosó Imre kardvívónak, Vereckei Ákos kajakozónak, valamint Rákosi Gyula, Bölöni László és Dzsudzsák Balázs labdarúgóinknak.

Apropó: rendszerváltozás! A Ceauşescu-rezsim bukásának 35. évfordulóján, szorosan kapcsolódva egyik előző nyári egyetemünk történetéhez, eddigi gyakorlatomhoz híven tájékoztatom a tisztelt hallgatóságot arról, hogy bő kilenc évi pereskedés után a bukaresti Legfelső Ítélőtábla jogerősen elutasította keresetemet, melyben a magam és a temesvári forradalom becsületét védelmezve Klaus Iohannis államelnöknek a Románia Csillaga kitüntetésem visszavonását kimondó rendeletének az érvénytelenítését kértem. Emlékezetes, hogy 2013 júliusában, ezen a helyen és ugyanezen alkalommal azzal a kéréssel fordultam Orbán Viktor miniszterelnök úrhoz, hogy az osztrák–olasz dél-tiroli mintára Magyarország is vállaljon védhatalmi státuszt az erdélyi magyarság felett. Az általam használt kifejezést gyarmatosító értelmű „protektorátusnak” fordították, s emiatt kezdeményezték a forradalmi érdemeim elismeréséért nekem ítélt kitüntetésem visszavonását. A nyíltan törvénysértő és magyarellenes ítélőtáblai döntés megalapozatlanságát kifogásolva Kincses Előd ügyvéd harcostársammal végtére, ez év elején az Emberi Jogok Európai Bíróságához fellebbeztünk, mérsékelt bizakodással várva a fellebbviteli fórum döntését.

Krisztus Urunk főpapi imájában ezekkel a szavakkal fordul az Atyához: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15). Gonoszságtól eláradó világunk valóságából és válságából nem vonhatjuk ki magunkat, s miként Krisztus az ő keresztjét, megpróbáltatásaink terhét nekünk is el kell hordoznunk, a gonosznak azonban nem szabad engednünk. „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek – tanítja Jakab apostol. – Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok” (Jak 4,7-8). Ezek az igék vezéreltek bennünket a falurombolás ördögi tervének sötét korszakában, amikor csodamód segítségünkre sietett és a mélységből felemelt az Isten. Manapság – közkeletű divatszóval szólva – erőnket meghaladó „kihívásokkal” ostromol bennünket a gonosz. Isten lelkének erejével, bátran szembe kell szállnunk velük, meg kell felelnünk ezekre: No war! No migration! No gender! Nem kérünk a háborúból, sem a törvényellenes migrációból, sem a teremtett ember elfajulásához vezető genderideológiából! Sem a nemzeti közösségeket kijátszó és megosztó etnikai manipulációkból.

Vannak idők és helyzetek, melyekben hallgatni vétek, és a gonoszság erőivel való cinkosságot jelent. Erre illik reá Jézus szava az igaz hitű tanítványokról: „Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40). Válságos időkben Krisztus egyháza nem hallgathat.

Azokat a helyzeteket és kényszerítő körülményeket, amelyek közepette már végképpen nincs helye a hallgatásnak, status confessionis-nak, azaz hitvallásra indító állapotnak nevezik. Ilyenkor érkezik el a „megszólalás ideje” – amint a Prédikátor mondja: „Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak” (Préd 3,7). Ki ne ismerné Luther Márton kora egyházi és világi hatalmasságaival szembeni, már-már vakmerő hitvalló kiállását: „Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!” Ilyetén könyörtelen kényszerhelyzet szorongatott minket az országos áramszünet és villanyoltás vaksötét korszakában, amikor már a falig hátráltunk, és Románia népe és kétszeres elnyomást szenvedő magyarsága már nem várhatta meg, hogy lebontott falvainak kövei fakadjanak szólásra, hanem mintegy varázsütésre nemet mondott az ateista-kommunista-nacionalista zsarnokságra.

Minden bizonnyal nem tévedünk, hogyha úgy ítéljük, hogy ismét a szólás ideje köszöntött reánk. Tavalyi táborunk központi gondolata „a béke idejéről” szólt. Talán túlságosan is előre siettünk. Azóta a háborús helyzet még csak fokozódott, sőt új – az izraeli – háború rettenti a világ népét. „A trombita hangja s az ágyúdörej” elnyomja a békeszerető emberek szelíd szavát. Az egész világot nyomasztó – felsorolt – kihívások egyre kihívóbbak. A tömegesen áradó illegális migráció sem kecsegtet békével. Kontinensünk akut demográfiai válságát – felemás módon – csak a muszlim népvándorlás és az ukrajnai háborús menekültek irdatlan sokasága képes ellensúlyozni. Európa pedig hallgat – a növekvő háborús expanzió mértékében felerősödő kardcsörtetés és csatazaj oltja ki elnémuló lelkiismerete halk hangját.

Megváltoztatva a megváltoztatandókat: „Európa csendes, újra csendes” – mondhatjuk Petőfi Sándorral. Magyarország békeüzenetével és a vesztébe rohanó európai civilizációt óvó megszólalásaival szinte teljesen magára maradt. „De hát kétségbe kell-e esnünk?” – kérdezi az Európa és a haza védelmébe már-már belekeseredett Költő, s vele együtt mi is, az országaink és a keresztyén Európa határait ostromló modernkori népáradat láttán. „Emelje ez föl lelkeinket, / Hogy mi vagyunk a lámpafény, / Mely midőn a többi alszik, / Ég a sötétség éjjelén” – írja Petőfi Sándor a profetikus tisztánlátás öntudatával – s a jóakaró túlzás kockázatát is vállalva, a bálványosi nyári szabadegyetem eme kicsiny békeszigetén mi is vele együtt keressük „a jobb pályát”, a célra- és kivezető utat az Unió és tagországai globális válságából.

Tisztelt Miniszterelnök úr! Kedves Viktor és Zsolt! Ezelőtt 35 évvel másmilyen Európáról álmodtunk. A Hősök terén, majd Sopronpusztán és Temesváron túláradó lelkesedéssel köszöntöttük „a vén Európát”, a „becsülnivaló” „büszke és gyönyörű nőt” – akit Varga Miklós énekelt meg nekünk –, mára azonban a varázsa megfakult, a „brüsszeli bürokraták” fogságába került, és okkal féltjük attól, hogy holmi „idegen istenek” Európa/Europé második és végleges elrablásán mesterkednek… Isten hozta, Miniszterelnök, soros európai elnök úr rendhagyó békemissziójának székelyföldi állomásán! Tudatában vagyunk annak, hogy „a Nyugat-Európát az illegális bevándorlás útján programszerűen és bevallottan meghódítani igyekvő iszlám a keresztyén őslakosságra nézve komoly veszélyt jelent. Ezen veszély láttán a keresztyéneknek választaniuk lehet – mondja Csohány János jeles egyháztörténész – a lelki megújulás vagy a mohamedánná válás között.” A nándorfehérvári diadal mostani évfordulóján a nemzeti és az európai önvédelem ügye mellett a helyünk, és remélni merjük, hogy jövőre ugyanitt, Önnel együtt a „jobb oldalon” felsorakozó patrióta szövetségeseit is a bálványosi-tusnádfürdői nyári táborban üdvözölhetjük. Mint ahogy azt is okkal reméljük, hogy – a KDNP-hez hasonlóan – rövidesen az RMDSZ is kilép a nevére méltatlanná vált Európai Néppártból, és két erdélyi EP-képviselőnk az európai patrióták frakcióját fogja gyarapítani.

A kontinensünket ostromló, ázsiai, közel-keleti és afrikai eredetű, kívülről jövő illegális migráció jelensége mellett, végezetre azt az egyre dagadó kivándorlási népmozgást is vegyük számba, mely a kelet-közép-európai régiót, a volt szocialista tábor országait sújtja. Ez alkalommal nem áll szándékomban az ukrajnai vagy a balti és a nyugat-balkáni államok vészes népességfogyását elemezni, hanem kifejezetten a Kárpát-medence, ezen belül pedig a romániai kisebbségi magyarság kivándorlására és aggasztó mértékű fogyatkozására szorítkozom.

A legutóbbi népszámlálások tükrében szemlélve, a trianoni békediktátum nyomán határon túlra szakadt 3,3 milliónyi magyarság lélekszáma mára már mintegy 2,1 millióra apadt. Ezen belül erdélyi magyar közösségünk lélekszáma alig haladja meg az egy milliót. Az 1992 óta eltelt három évtizedben több mint 600 ezret tesz ki az apadásunk. A beállott fogyatkozás legfőbb oka pedig: a kivándorlás. Ezen a téren fej fej mellett haladunk a többségi románsággal, amelynek száma – megalapozott becslések szerint – mintegy négymillióval csökkent. Íme, forradalmi román demokráciánkból miképpen lép a migráció útjára, miképpen hagyja oda szülőhazáját országunk népe, illetve erdélyi magyarságunk. És ebben még az is sovány vigasz, hogy az eltávozó magyarok zöme az anyai Kis-Magyarországra települ át.

Miként Trianon óta annyiszor, élére állítva, a kérdés ilyenképpen tevődik fel: menni vagy maradni? Akár egy népszavazást is érdemes volna kitűzni az erdélyi magyarság körében ebben a kérdésben, hogy megtudjuk: mire és kikre számíthatunk. Mi nem vagyunk migránsok, mi nem válhatunk megélhetési kivándorlókká. Erdélyi létünk és szülőföldünkön való megmaradásunk sorskérdésével nyíltan és őszintén szembe kell néznünk – amitől igencsak ódzkodik a hazai politikum és közvélemény. A „Szülőföldön magyarul”-fajta jószándékú programokon túlmenően „gondoskodó hazánknak” átfogó stratégiát kellene kialakítania ebben a kérdésben, a „lábukkal szavazó” románok visszatartásával együtt pedig román hazánknak is cselekvési tervet kellene életbe léptetnie román és magyar polgárai megtartása, hazatérése érdekében.

Gátat kell szabnunk, véget kell vetnünk a honvesztő kivándorlásnak. Elejét kell vennünk annak, hogy a migráns szírek, vagy a háborút szenvedő Ukrajna sorsára jussunk, mely színe-virágát veszti el a milliószámra elmenekülőkkel. Az egymást követő kivándorlási hullámok közül emlékezzünk csak a marosvásárhelyi fekete márciust követő tízezres nagyságrendű emberveszteségeinkre. Ideje volt már, hogy a bukaresti Legfelsőbb Törvényszék újrakezdje a bűnvádi eljárást az 1990 júniusi bányászjárás ügyében. Az azt megelőző marosvásárhelyi „parasztjárás” véres eseményeit azonban az illetékes hatóságok azóta sem hajlandók kivizsgáltatni. Ahol a jog – ott a hazánk. Romániában is olyan igazságos társadalmi és politikai viszonyok, a biztonságos lét, a jogállamiság és a megélhetés körülményeinek a kialakítására van szükség, melyek itthon tartják, illetve haza vonzzák országunk jobb sorsra érdemes polgárait. Magyar közösségünkre kétszeresen érvényes ez: csak ilyenképpen érezheti saját hazájának őseitől örökölt földjét, ha saját szülőföldjén nem válik jogfosztottá és hazátlanná.

Idén, a torockói fesztivitások keretében hangzott el egyik elragadtatott állami nobilitás szájából, hogy: „több mint száz évvel Trianon után nemzetünk nemcsak megmaradt, de erősebb és összetartóbb, mint valaha”. Az ünnepi hevület és a választási sikerpropaganda sem feledtetheti velünk külhoni nemzeti közösségeink kritikus állapotát és ezzel kapcsolatos nemzetpolitikai feladatainkat és tennivalóinkat. Jó patriótákként: számunkra a haza áll minden előtt. Európa és önmagunk védelmében a kisebbségi kérdéskört is az európai uniós politika homlokterébe kell helyeznünk, és az Andreanum idei 800. évfordulóján a szülőföldünkön való helytállással és közösségi önrendelkezésünk kivívásával kell a jövendőt építenünk. Nem elég imádkoznunk érte: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” És nem elég elszavalnunk: „Itt élned, halnod kell”. Hanem itt élve, halva – cselekednünk kell Erdélyért és nemzetünkért. Magyarként és teljes jogú román állampolgárként ekképpen válhatunk igazi európaiakká.

Tőkés László

az EMNT elnöke