Igehirdetés Trianon emléknapja alkalmából

Tőkés László igehirdetése a Bács-Kiskun vármegyei Lakitelek református templomában 2026. június 5-én

„Mert így szól az Úr Isten: Ímé, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképen a pásztor tudakozódik nyája után, a mely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, a hova szétszóródtak a felhőnek s borúnak napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő földjökre, és legeltetem őket Izráel hegyein, a mélységekben s a föld minden lakóhelyén. Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein leszen akluk, ott feküsznek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom meg őket, ezt mondja az Úr Isten; Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem; és a kövéret s erőset elvesztem, és legeltetem őket úgy, mint illik.” (Ez 34,11–16)

„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és a ki nem pásztor, a kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokrra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim.” (Jn 10,11–14)

Az előbb énekeltük közkedvelt és közismert 23. zsoltárénekünket: „Az Úr énnékem őriző pásztorom, / Azért semmiben meg nem fogyatkozom. / Gyönyörű szép mezőn engem ő éltet, / És szép kies folyóvíznél legeltet; / Lelkem nyugtatja az ő szent nevével, / És engem igaz ösvényén vezérel.”

A pásztor és a nyáj bibliai metaforája mély érzéseket ébreszt a hívő emberben, éspedig azt a szeretetet, melyet a mi Urunk Jézus Krisztus táplál hívő népe és anyaszentegyháza iránt. Az Izráel pásztorairól és a jó Pásztorról szóló ó- és újszövetségi igék feledhetetlen régi emlékeket idéznek fel bennem.

Gyermekkorom nyarait mindig falun töltöttem, szerető szívű papi családoknál vagy Édesanyám szülőfalujában, az ékes elnevezésű Szépkenyerűszentmártonban. A vendéglátó papi családoknál vasárnaponként templomba mentünk, ahol közvetlen módon tapasztalhattam meg, hogy a lelkipásztor miképpen viseli gondját gyülekezetének, falubéli nyájának. Azt is megérezhettem, amire később ébredtem rá, hogy mennyivel többet jelent a „lelkipásztori” nevezet, mint a lélektelenül hivatalos „lelkészi” elnevezés. Vendéglátóim példát mutattak arra nézve, hogy milyen egy jó lelkipásztor, aki nyájával együtt él jóban, rosszban, és legfőbb hivatásának tekinti szolgálatukat.

Csordapásztor is voltam Szentmártonban. Csodálkozva láttam, hogy Albis bácsi és felesége, Erzsi néni nevén ismeri és szólítja a falu minden tehenét. Amikor – immár végzett lelkipásztoként – visszatértem a faluba, és ott hirdettem Isten Igéjét, a templom előterében, a „kövi beszéd” rendjén azt mondtam a híveknek: „Látjátok, Testvéreim, elmentem tőletek mint marhapásztor, és – íme – visszajöttem mint lelkipásztor.” Amit mondtam, több volt, mint tréfa. Mert templomi és mezei gyermekkori élményeim nélkül talán soha nem is léptem volna a lelkipásztori pályára. Az előttem járóktól, nem utolsó sorban Apámtól és Anyámtól tanultam meg úgy szeretni népemet, egyházamat, kicsiny gyülekezeteinket, ahogyan a jó Pásztor, az Úr Jézus Krisztus szerette Istennek népét, a reá bízott lelkeket.

Történelmi háttérként el kell mondanom, hogy Ezékiel próféta abban az időben prófétált, amikor Júda és Jeruzsálem áldozatául esett Babilóniának. Nabukodonozor elpusztította Jeruzsálemet, és népével együtt Ezékielnek is a babiloni fogság jutott osztályrészül. Isten ítélete ezáltal beteljesedett. Krisztus előtt 930-ban szakadt ketté az ország az északi Izráelre és a déli Júdára. 722-ben szűnt meg Izráel királysága, az asszír birodalom hódítása nyomán. Ezt követte a sorban Júda eleste, 586-ban. Ez lett a zsidó királyság vége. A korabeli nagyhatalmak – Asszíria, Egyiptom, Babilónia – szorításában a kicsiny Izráel és Júda nem tudott megmaradni.

Ezen előzmények nyomán és háborús viszonyok közepette hirdette Isten ítéletét Ezékiel Júda eltévelyedett népe fölött, és kárhoztatta Izráel hűtlen pásztorait – királyait, papjait, hamis prófétáit –, akik kihívták maguk ellen Isten haragját, szétszélesztették Isten népének nyáját, előidézve fogságba hurcolásukat és elbujdosásukat.

Isten azonban nem csak igazságos, hanem kegyelmes Isten is egyben. Kezében kész a kegyelem. Nem nézheti szenvtelenül nyája, népe, országa pusztulását. Ezékiel próféta bizonyságot tesz az Úr irgalmáról: „Mert így szól az Úr Isten – mondja –: Imé, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. / Miképpen a pásztor tudakozódik nyája után, amely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, ahová szétszóródtak a felhőnek s borúnak napján.”

„A felhőnek s borúnak napjai” költői kifejezése annak, amit a kettészakadt két ország, Izráel és Júda átélt a végső megsemmisülésbe torkolló sorstragédiáiban, mígnem fogságba nem esett Babilóniában. Isten azonban azt ígéri, hogy kihozza őket az idegen népek közül, egybegyűjti és hazaviszi őket a saját földjükre. És jó legelőn legelteti majd őket, és Izráel magasságos hegyein „lészen akluk”.

A trianoni tragédiára emlékezünk ezekben a napokban. A mi hazánk is szerteszét szakadt, mint annak idején Izráel. Idegen országokba kerültünk, anélkül, hogy elhagytuk volna szülőhazánkat, s a világ négy égtája felé szétszóródtunk mostoha történelmünk sorscsapásai alatt.

Isten Igéjét hallgatva bizton érezzük úgy, hogy a mi szívünkhöz szól. Ezékiel próféta mintha nekünk mondaná, és általa az Úr mintha bennünket biztatna: „Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom meg őket – ezt mondja az Úr Isten. / Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem.” Krisztus Urunk maga viseli gondját Trianon árváinak, és maga gyógyítja meg Trianon sebeit – halljuk szent Igéjéből. Még elgondolni is szörnyű, hogy nemzetünk mi mindenen esett át az elmúlt században. Márai Sándor „népek Krisztusának” nevezi Magyarországot, megcsonkításának napját pedig a magyarság „nagypéntekének” a korabeli sajtó. Ebből a mélységből akarja felemelni nyáját a jó Pásztor, akinek eljövetelét megjövendölik a próféták – Ezékiel, Ésaiás és Jeremiás –, aki szózatával vigasztalja a babiloni fogságban sínylődő népét, és szabadulást ígér „elszéledt juhainak”.

Krisztus Urunkat hitvallásunk, a Heidelbergi Káté „legfőbb prófétánknak”, „egyetlenegy főpapunknak” és „örökkévaló királyunknak” nevezi. Ezen főbenjáró tisztségeinél is közelebb áll hozzánk „jó Pásztori” minősége. „Én vagyok a jó Pásztor” – Ő maga mutatkozik be nekünk ekképpen. „A jó pásztor életét adja a juhokért” – teszi hozzá személyes kinyilatkoztatásához. Van-e ennél több, mit népünk pásztora tehet? A hűtlen pásztorok felprédálják a nyájat, Ő viszont a századik elszéledt juh után is elmegy, nehogy „egy is elvesszen eme kicsinyek közül” (Mt 18,14). A jó Pásztor azért jött e világba, hogy megkeresse és megtartsa, aki elveszett (Lk 19,10).

Testvéreim, hadd mondjam el, hogy a határon túli Erdélyországban miért is állt a szívünkhöz oly közel a nyáját terelgető és egyben tartó jó Pásztor krisztusi alakja. Kisebbségi helyzetében az erdélyi magyarság egy jelentős része kiterjedt szórványvidékeken élt, példának okáért Wass Albert szülőföldjén, a Mezőségen, és szétszórva Erdély vegyeslakosságú falvaiban és városaiban, vagy éppen a Kárpátokon túli csángóföldön és Bukarestben. Egyházunknak egyik legfőbb hivatása volt a szórványmisszió – vagyis megkeresni a csekély számban élő, a többségi népesség tengerében magukra maradt lelkeket, akiket az asszimiláció, hitük és nyelvük, vallásuk és magyarságuk, vagyis identitásuk elvesztésének veszélye fenyegetett. Lelkipásztorainknak a román nacionalista beolvasztó politikával is fel kellett venniük a harcot – ott, ahol legtöbb esetben még anyanyelvükön, magyar iskolában sem tanulhattak gyermekeink. Ki ne hallott volna Ceauşescu diktátorról, aki a magyar iskolák és egyházak legfőbb ellensége volt. „Verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok” – olvassuk Zakariás próféta könyvében (13,7). Az üldözött egyház megfélemlített lelkipásztorainak ilyen hátrányos körülmények között kellett pásztorolniuk nyájukat, a gyülekezeteket. A ’80-as évek elnyomatásának szoruló hurkában pedig már a küszöbönálló falurombolás rémével is szembe kellett néznünk.

Keserű szívvel láttuk, hogy egyes hűtlen papok elhanyagolják hivatásukat, és veszni hagyják népünk „maradékát”. Haragudtunk azokra, akik lelketlen béresek módjára elfutottak, ha jőni látták a ragadozó farkast, mely elragadozta és elszélesztette a juhokat. A jó Pásztor példája lebegett a szemünk előtt, aki ismeri az övéit, és az övéi is ismerik őt, és hallgatnak reá, és bíznak benne, mert tudják, hogy életét adta, életét adja értük.

Jézus azt ígéri, hogy pásztorokat rendel nyájához (Jer 23,4). A pásztorok és a béresek között az a különbség, hogy az utóbbiak a nyájból élnek, az előbbiek viszont a nyájért élnek. Ez a különbség áll fenn a hivatástudó lelkipásztorok és a betokosodott papok és között.

Évtizedek múltán erdélyi – vidéki és nagyvárosi – szórványaink népét továbbra is a pusztulás, a beolvadás és az elvándorlás veszélye fenyegeti. Hivatásunk és felelősségünk ma is változatlan: megőrizni őket hitükben, nyelvükben, kultúrájukban. Manapság népünket a hite és identitása vesztett Európában új és új veszélyek fenyegetik. Jeles erdélyi írónk, Bajor Andor hűséges pásztora erről így panaszkodik: „Engem is el akarnak űzni leszolgált éveimért, hogy helyet adjak ifjabb pásztoroknak. Akik hajszolják az egyéni hasznot, közben pedig nem törődnek, hogy hiányzik-e egy is a juhok közül. De amikor kértek, hogy vonuljak nyugalomba, csak egy mondattal tudtam válaszolni: a pásztor a pásztorságot nem tudja abbahagyni…

Állok hát a helyemen, mint barátom a szikla, s azt mondom, távoli a völgy, és idáig érző mérgeket lehel. Mérgezett az ég, és fehér porral van behintve a város. Azt mondják, egerek ellen, de a por főként a hegyeket pusztítja, megöli a sast, az énekeseket, a forrást.

Ha mérgekkel telik meg a völgy, jöjjenek ide a nyáj maradékához. Mert a pásztor a pásztorságot nem fogja abbahagyni…”

Istennek népe hallgat az Ige és a jó Pásztor szavára. Erről tett tanúbizonyságot a legutóbbi Csíksomlyói zarándoklat alkalmával is, amikor Krisztus közösségében hite és szeretete megszázezerszeresedett, és híven követte Őt, aki életét adta juhaiért.

Isten „magyari népének” a somlyói hegynyeregben való színpompás felsereglése szolgáljon erdélyi Sionunk gyanánt a kegyelmes Istennel való találkozásra, aki trianoni sorsunk történelmi mélységéből felemel bennünket, és – jó Pásztorként – „kiszabadít minden helyről, ahová szétszóródtunk a felhőnek s borúnak napján”. Ámen.