Év végi rádióinterjú Tőkés Lászlóval

A Magyar Rádió Határok nélkül című műsora hagyományszerűen készít interjúkat év végén a határon túli magyar közösségek vezetőivel, akik az éppen elmúlt esztendőben elért sikereikről, örömeikről, esetleges nehézségeikről és kudarcaikról is szólnak. A december 29-én sugárzott adásban a 2022-ben 70. életévét betöltött Tőkés Lászlóval készült interjú hangzott el.

A felvezetőben a műsor szerkesztője elmondta: Tőkés László melletti szolidaritástüntetéssel indult 1989. december 15-én Romániában az a népfelkelés Temesváron, ami december 16-án Ceaușescu- és kommunizmusellenes tüntetéssé alakult át, majd december 21-én több erdélyi városra és Bukarestre is átterjedt. A kommunista diktátor hatalma december 22-én dőlt meg. A rendszerváltás évfordulója nem számít hivatalos ünnepnek Romániában, ahol sokan mélyen hallgatnak a temesvári református lelkésznek és gyülekezetének a forradalomban betöltött szerepéről. Tőkés László pedig, az 1989-es romániai forradalom hőse, aki 1990-től 2009-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, 2007 és 2019 között pedig az Európai Parkament képviselője volt, hálás a temesváriaknak azért, hogy amikor a ’89-es forradalom kezdetekor hívta őket, akkor összegyűltek körülötte, és hálás azért is, hogy amikor a biztonságukat féltve elküldte őket, akkor ottmaradtak mellette. Tőkés László ma már 70 éves. A születésnapjára összeállított Isten szeretetében, Erdély ölelésében címmel kiadott meglepetéskötetet bemutatták Marosvásárhelyen is. A könyvbemutató után kérte beszélgetésre Tőkés Lászlót Erdei Edit Zsuzsánna.

– Itt a könyvbemutatón elhangzott, hogy Tőkés László számára valódi meglepetést jelentett a kötet, amely válogatást tartalmaz beszédeiből, elmélkedéseiből, és az őt méltató írásokból.

– Van egy olyan rétege ennek a könyvnek, amely az ifjúkori írásaimat tartalmazza, vagy olyan – a ’90-es évek során keletkezett – szövegeimet, tanulmányaimat, nyilatkozataimat, amelyek szinte újdonságszámba mentek számomra is, mert mondhatni, hogy el is feledkeztem róluk. A szerkesztők viszont komoly „mélyfúrást” végeztek, és olyan tartalmakat hoztak a felszínre, melyek már önmagukban is meglepetést jelentettek. Arról nem is beszélve, hogy a születésnapi köszöntés alkalmából kiadott könyv maga is meglepetést okozott, hiszen eléggé átfogó igénnyel, mintegy keresztmetszetét adja – mondjam úgy – írói munkásságomnak. Mindig fontosnak tartottam, hogy „a szó elszáll, de az írás megmarad” elve jegyében papírra vessem azt, amit fontosnak és üzenetértékűnek tartok.

– Tőkés László 1975-ben végzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, akkor szerzett lelkészi diplomát, és a rendszerváltásig mint ellenzéki értelmiségi, mint ellenzéki lelkész tevékenykedett a hatalommal és a hatalom befolyása alatt álló egyházi vezetőkkel szemben. Bátran megfogalmazta álláspontját, és tulajdonképpen Erdélyben már ismert volt a neve, különösképpen a ’80-as évek végén. Az 1989-es forradalom meghozta a világhírt is Tőkés Lászlónak, hiszen a temesvári forradalom hőseként osztatlan elismerésben részesült idehaza Romániában és a nagyvilágban egyaránt. Aztán rövid idő múlva az új hatalom számára is kényelmetlenné vált Tőkés László. Törvényszerűen következett be ez a folyamatos ellenzéki szerep?

– Visszagondolva, már az iskola padjaiban „ellenzékinek” számítottam. Ez már a tudatosság szintjére lépett a teológiai évek alatt 1971–75 között. Ott komoly szervezkedésbe fogtunk teológustársainkkal, úgymond megpuccsoltuk a régi, avítt diákvezetést, és megszerveztük a diákéletet, az önképzőkört, a diáktanácsot, és úgy készültünk ki az életbe, a gyülekezetbe, hogy ott is folytassuk a korhadt egyházi rendszer elleni fellépésünket, amit meg is tettünk. Szolgálni előbb Brassóba kerültem, majd Désre. Mindenütt felléptünk a vallásszabadság, az erdélyi egyházi és nemzeti jogok védelmében és érdekében. Egy szerves fejlődés vonalán jutottam el – éppenséggel egy volt kollégámmal, Molnár Jánossal együtt – a falurombolás leleplezéséig, a temesvári népfelkelés akaratlan kirobbantásáig. Isten akarata nélkül ez nem történhetett volna meg, mert lehetetlen lett volna jobban megszervezni a történteket, mint amennyire a jó Isten a kezünkbe adta az ellenségeinket. Hát megtörtént a temesvári csoda, amelynek folytatásaképpen egész országunkban megbukott a kommunizmus, de ez már más lapra tartozik.

– Hamarosan a rendszerváltozás utáni új hatalom számára is kényelmetlenné vált a szembenállásával, olykor az igazság melletti álláspontjával.

– Szoktam azt mondani, hogy most már nem is annyira szabadságharcosokra, mint inkább igazságharcosokra volna szükség, mert nem volt elég „áttörni a hallgatás falát”, hanem szükséges, hogy a hazugság falai is leomoljanak. Azt érzem a rendszerváltozás utáni Románia és a volt kommunista országok legnagyobb gyarlóságának és gyengeségének, hogy nem történt meg az igazságtétel. Látnunk kell, hogy ugyanazon erő utódai, akik a Ceaușescu-rezsim idején kulcsszerepet töltöttek be, ezeknek az utódai és örökösei – mutatis mutandis – tovább éltetik a régi rendszert, és a hazugság ködébe burkolják a múltat, a valóságot, az igazságot, továbbra is megvezetik a népet. Ezt sokkal szélesebb skálán sikerül nekik megvalósítaniuk, mert míg a kommunizmusban tudtuk, hogy egy tilalmi rendszernek a tiltásai korlátozzák be a valóságot, ezzel szemben jelenleg egy olyan manipulációs és propagandahálózat mossa össze az értékeket az álértékekkel, a valóságot a hazugsággal, amellyel szemben nagyon nehéz felvenni a harcot. Ezáltal másmilyen módon újratermelődik az a helyzet, amely ellen annak idején lázadtunk. Én magam lehetnék sértett fél is, néha fel is támad bennem a sértettség érzése amiatt, hogy a népfelkelés idején vállalt szerepemért többnyire csak hátratétel jut osztályrészemül, illetve nagyon kevesen merik megengedi maguknak, hogy továbbra is kiálljanak azon igazságok és értékek mellett, amelyeket kezdetben képviseltünk. De a sértettségemet legyűri az a tudat, hogy valójában nem engem minősít a hátratétel vagy a hátrányos megkülönböztetés, a gyalázat, a rengeteg per, amelyet ezen ügyekben folytatnunk kell, hanem őket minősíti, azokat, akik a rendszerváltozást arra használják fel, hogy a zavarosban halásszanak és saját érdekeiket érvényesítsék a társadalom java, az igazság, a szabadság, az emberi jogok, a nemzeti értékek ellenében.

– A rendszerváltást követően számos területen volt lehetősége szolgálatot végezni. 19 éven át volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, 12 éven át európai parlamenti képviselő, másfél évig az Európai Parlament alelnöke is volt (2010–2011). Ugyanakkor 2003-tól az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot képviseli, amelynek alapító elnöke, nyilván más tisztségeit is sorolhatnánk. Melyek azok a nagy örömök, sikerek, és melyek azok a nagy kudarcok vagy hiányérzetek, amelyek ezt az időszakot és ezen munkásságot végigkísérték?

– Egy isteni ajándék volt a ’89-es fordulat, a temesvári csoda, és nem véletlen, hogy már-már legendás temesvári „szabadító karácsonynak” nevezzük ezt az időt. Aztán következett a teljes fordulat részeképpen püspökké való megválasztatásom. Azelőtt az elődöm üldözöttje voltam, de most, mint a népmesében, helycsere történt. Engem választottak annak a helyébe, aki ellen minden jóérzésű református magyar emberrel harcoltunk, tiltakoztunk, felléptünk a magunk módján és a magunk erejével. Ez szintén egy csodálatos esemény volt az életemben. Aztán nagyot ugorva az időben, az európai parlamenti választásokat említhetem, amikor is európai parlamenti képviselőnek választottak egy olyan helyzetben, amikor az egész Európai Parlamentben senki nem mondhatta el magáról, hogy egyéni indulóként nyert volna választást. Több szavazatot nyertem az erdélyi magyarságtól, mint egyik vagy másik román párt többségi oldalon. Ez kedvező visszaigazolását jelentette annak, hogy az az értékrend, amelyet képviselek, teljes támogatását élvezi az erdélyi magyarságnak. Aztán van az éremnek egy másik oldala, éspedig az, hogy az a kommunista rendszer végig kísért – és kísértett – az elmúlt három évtizedben, az a rezsim, amelyet annakidején legyőzni látszottunk. Ez egy nagy csalódás, nem csak számomra, hanem az egész ország népe számára, kivéve azokat, akik haszonélvezői voltak a régi rendszernek. 2000-ben, amikor visszavonult, Emil Constantinescu egy óvatlan pillanatában azt nyilatkozta, hogy vereséget szenvedett a Securitatétól – lényegében ezt mondta, lehet, hogy árnyaltabban fejezte ki magát. Sajnos be kell látnunk, hogy a sokat emlegetett „mélyállam” fogalomkörébe tartozó módon a régi rendszer tovább él, Ceaușescu szelleme kísért azóta is. A román nacionálkommunista nemzetstratégia átalakítva és szalonképesebb formába átgyúrva ugyan, de továbbra is uralkodik. Ez különösképpen érvényes a kisebbségpolitika vonatkozásában. Azóta is érzékeljük, hogy csak a körítés változott, de lényegében a magyarságnak ugyanazokat a megpróbáltatásokat, ugyanazokat a módszereket és rejtett politikai szándékokat kell elszenvedniük, amiben annakelőtte, a kommunizmus idején volt részük. Ez az éremnek a másik oldala, árnyoldala, mely személyes egzisztenciámban is érint, ugyanis egyházkerületem is nagyjából megtagadott az utóbbi években. Az utódom (most köszönt le a püspöki székből), aki harcostársamnak tűnt, utóbb hátba szúrt. És hadd ne beszéljek most az RMDSZ-ről, amelynek egyik alapítója, sőt tiszteletbeli elnöke voltam. Ennek a felemás viszonynak a szenvedő alanya lettem az elmúlt évtizedekben. Ezek igazán nem töltenek el örömmel, és életemet, pályafutásomat nem tartom sikertörténetnek, de Istennek hála, egyáltalán az nagy eredmény, hogy ennyi idő alatt és ennyi idő után felszínen tudtam maradni, és nem estem áldozatul – képletesen szólva – azoknak a „merényleteknek”, amelyeket időről-időre ellenem elkövettek.

– Az elmúlt évek számos változást hoztak szerte a világon, és úgy tűnik, hogy a 2022-es év még több változást hozott, és nem pozitív változásokat. Ön hogyan látja a 2022-es év nagy eseményeit és a romániai, az erdélyi magyar élet történéseit?

– Éppen ma hangzott el, ezen a könyvbemutatón Szabó Lőrincnek a farizeusi Európáról szóló nagyformátumú verse. Volt európai parlamenti képviselőként kiábrándulással, de ugyanakkor kellő realizmussal tekintek az egyesültnek mondott Európára. Fájdalommal tapasztalom, hogy az, ami az első és a második világháború idején megtörténhetett, az mind a mai napig lehetséges. Ez már egyenesen életveszélyt jelent Európa és a mi nemzetünk számára. Sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy nemhogy mi erdélyi magyarok, hanem még egy tízmilliós Magyarország is szinte súlytalannak számít napjaink nagypolitikai, geopolitikai erő- és viszonyrendszerében. Nagyon nehezen tudunk beleszólni sorsunk alakításába mind nemzetközi, mind romániai viszonylatban. Olyan nagy horderejű kérdések, mint a migráció vagy a nemi identitás megkérdőjelezése világszinten, vagy a hatalmi viszálykodások Ukrajnában, vagy a globalizmus különféle káros megnyilatkozásai annyira elbizonytalanítják a köznépet és magukat a politikusokat is, hogy nagyon nehéz dolga van egy olyanfajta erdélyi politikusnak, mint például nekem, annak láttán, hogy milyen gyenge – példának okáért – Ursula von der Leyen elnökasszony, és milyen gyengék az európai vezetők a maguk helyén ahhoz képest, hogy Amerika milyen erőt képvisel világviszonylatban. Vagy Kína árnyéka miként vetül rá az egész glóbuszra. Hát akkor mit várjunk el egy RMDSZ-elnöktől, hogyha nem tudunk elvárni semmit Európa vezetőitől – ami Magyarországot, az erdélyi magyarságot vagy Romániát illeti? Románia is hétrét görnyed az euroatlanti stratégiai viszonyrendszerben. Még risztóbb egy ilyen országban lenni, hogyha azt tartjuk szem előtt, hogy mindezért szinte semmi nem jár neki sem, mert netalán ugyanazt fogja kapni jutalomként, mint amit Magyarország büntetés gyanánt kénytelen elszenvedni. De nem szabad elveszítenünk a hitünket, nem szabad lemondanunk az elveinkről, nem szabad lemondanunk cselekvőképességünkről. Hogyha Ceaușescu idejében találtunk kiutat, egérutat, kiskapukat, lehetőségeket, akkor ezen hátrányos viszonyok között is az az erkölcsi parancs számunkra, hogy vállaljuk sorsunkat, megálljuk helyünket. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak jelenlegi helyzetünk szorításában sem szabad megtagadnia nemzeti közösségünk kollektív jogaiért és önrendelkezéséért folytatott harcának célkitűzéseit. Tennie kell mindenkinek azt, amit a maga helyén tennie kell és tennie lehet.

(Elhangzott a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában 2022. december 29-én. Szerkesztett változat.)