2022. június 18. szombat

AZ IGAZSÁG ÖSVÉNYÉN

Bodó Barna interjúja TŐKÉS LÁSZLÓVAL

Kerek évforduló okán keresem meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökét, a volt európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét. Tőkés László 70 éves. Jókívánságok mellett kérdésekkel kopogok be a nagyváradi irodába, miközben egy másik legendás közéleti szereplő, Duray Miklós 1995-ben megfogalmazott sorai jutnak eszembe: „Ma csakúgy, mint a fasizmus és a nácizmus tobzódásának éveiben, az ember, az egyházak azon papja válik hitében és emberségében hitelessé, aki a lélek gondozásán túl felvállalja a közélet gondozását is – nem a politika útvesztőjében téblábolva, hanem az igazság ösvényén haladva. Ezen az úton találkoztam Tőkés Lászlóval és ezen az úton kísérhettem végig, egy szakaszon, Székelyföldön Tőkés Lászlót.”

BB: Teológiát végzett, elégedetlen volt az oktatás színvonalával, egyes tanárokkal. Ezt ki is fejezte. Kellett ehhez kritikai szellem és bátorság. Emlékszik arra, kit és miért bírált egykoron? Mikor jelentkezett Önnél a kritikus hang?

Tőkés László: Jóval a teológiai tanulmányaim előtt, hiszen kritikai alapállás jellemezte családomat éppenséggel egyházpolitikai és magyarságpolitikai kérdésekben. Apám egy belső ellenzéki közszereplő, egyházi közember volt az erdélyi egyházkerület élén, előadótanácsosi minőségben. Anyám pedig papleány, kritikus alapállású, és ebben a kritikai magatartásban egészen összeillettek. Anyám kendőzetlenebbül, apám elvi szinten nyilvánult meg. Mondhatni, volt egy ilyen mindennapi egyházi és ugyanakkor családi fórum, amely kiterjedt az erdélyi magyarság sorsára, és szüleink már-már a kritikai elemzések szintjén neveltek minket. Anyám „közvetítésével” jött át a családba édesapámnak minden küzdelme, a konfliktusai, az egyházi problémák, ezeket anyám interpretálta, és így azt mondhatnám, mintegy az anyatejjel szívtuk magunkba a kritikus szellemet.

BB: Papi pályája Brassóban indul. Itt ébredt rá arra, hogy figyeli a politikai rendőrség, a szekuritáté. Ezt hogyan dolgozta fel, megijedt?

Tőkés László: Pontosítok, nem ott ébredtem rá, hanem ott volt az első közvetlen találkozásom a szekuritátéval. Ugyanis azelőtt sem volt kérdéses számomra, hogy mindvégig árgus szemekkel figyelték a teológiai ifjúságot és közöttük is a hangadókat, a véleményformálókat. Legközelibb barátaimmal mi egy triumvirátust alkottunk. Elsőként Nagy Lászlót említem, aki az akkori püspöknek volt a fia, egy rendkívüli éleslátású fiatalember. Én az ő révén kapcsolódtam be a diákmunkába. Ennek a csapatnak egy másik tagja Vetési László volt, akinek a nagyapja, Dávid Gyula korábban püspökhelyettes volt. Az én édesapám pedig akkor előadótanácsos, később püspökhelyettes. Tehát mindhárman eléggé védettnek gondoltuk magunkat a szekuritáté közvetlen fellépésével vagy keménykedéseivel szemben. Ennek a védettségnek a tudatában cselekedtünk. De nem úgy, hogy apáinkkal megbeszéltük volna, mit fogunk tenni, hanem megengedtük magunknak, hogy messzebb menjünk el a lehetségesnél vagy a tanácsosnál. Közvetlen környezetünkben így alakult ki egy szűk baráti kör, akikkel együtt a diákszervezetben, ma úgy mondanánk, hogy a hallgatói önkormányzatban, az önképző körben fejtettük az ellenzéki tevékenységünket. Stratégiát dolgoztunk ki, még a hegyekbe, Kisbányára is elmentünk, ahol valóságos „összeesküvést” szerveztünk egy nyári vakációban. Célunk volt az egész teológiai diákélet átalakítása, a vezető helyek megszerzése, ahogyan ma neveznénk, különféle „projektek” megvalósítása. Például egy felmérés a teológiai ifjúság körében, ami eredményes is volt. Közben tudtuk, hogy kik a besúgóink, azt is tudtuk, hogy néhány diákot ellenünk bevetettek, hogy közvetlen konfliktusokat provokáljanak ki. A rektor, Rapp Károly köztudottan kollaboránsnak számított. Mindemellett sikerült a diákokat úgy megszerveznünk, hogy megszereztük az önképzőkör elnöki tisztséget és megszereztük az ifjúsági elnöki tisztséget. Én lettem az ifjúsági elnök. Ennek érdekében azt az áldozatot is vállaltam, hogy beköltöztem a teológiára bentlakónak, mert csak bentlakó lehetett ifjúsági elnök. Hát nagyon komoly szervezkedés volt. Azt gondolom, az akkori dokumentumok valahol megvannak, irataim között lapulnak. Akkor nagyon becsesek voltak, ha előkerülnének, sok mindenre rávilágítanának. Mindenesetre Nagy Laci igazi koponya volt közöttünk és példakép. Kár, hogy útjaink később elváltak egymástól.

BB: Diktatúrában a bírálat nagy luxus: emlékeztet emberi gyengeségeinkre, figyelmeztet hibáinkra, mulasztásainkra, esetleg veszélyeztet embert és intézményt. Ön bírálta az egyházat. Az egyházi vezetők mikor fordultak Ön ellen? Illetve mikor vált ez nyilvánvalóvá?

Tőkés László: Mit mondjak, állandó konfrontációs hangulat volt a teológián. Utóbb kezünkbe kerültek a korabeli szekus dossziék, dokumentumok, meggyőződhettünk róla, hogy mennyire követték minden lépésünket. Például az egyik tanárom a prédikációmról jelentett, mellékelve és kommentálva az órán elmondott próbaprédikáció szövegét, amely arról szólt, hogy a mi országunk nem a földön van, hanem a mennyek országában és ez erőteljesen kritikusnak számított az itteni – földi országunkkal szemben. Tudtuk, hogy Ungvári József főszekus révén, mindenki be volt árazva a teológia tanárai közül, tehát mindenki tudta, hogy kitől kell félnie. Sajnos nem tévedtünk, utóbb bebizonyosodott, hogy szinte fehér holló volt közöttünk, aki nem működött együtt a rendszerrel. A titkosszolgálattal kapcsolatosan egy-két olyan kivétel volt, utóbb megállapítottuk, aki jóindulatúan igyekezett jelentéseit megírni. Amikor felmérést végeztünk a teológián, az ifjúság lelkiállapotáról, tudásszintjéről, terveiről, hivatás-, jövőképéről, ehhez szükségünk volt az illető évfolyamfelelős tanárunk hallgatólagos támogatására; megtudtuk, hogy utóbb őt is előszedték emiatt. Tehát lépten nyomon akadályokba ütköztünk konfliktusok, cirkuszok és botrányok követték egymást. Raportra hívtak bennünket. Vetési Lacit azért fegyelmezték meg, mert amikor a Papp László püspök a beszédét tartotta a teológia disztermében, ő elmosolyodott. Ő vette fel szalagra a beszédet, és a püspök felesége észrevette, hogy mosolyog, és magából kikelve bepanaszolta a férjének, emiatt pedig, fegyelmi eljárást indítottak ellene. Összetartottunk, olykor hármunkat hívtak számonkérésre. Volt egy szélesebb körünk is. Ebbe tartozott bele az utóbb repatriálni kényszerült szegedi Molnár János barátunk, meg Horváth Miklós, Nagy Károly, a volt bukaresti pap. Egy nagyon jó gárda alakult ki, és annyira távlatosan gondolkoztunk, hogy amikor tanulmányainkat elvégeztük, „megszálltuk” a brassói egyházmegyét, mert lélekszámban az volt a legkisebb, területileg viszont a legnagyobb. Beletartozott Galac is, Bukarest is, Bákó is, és úgy gondoltuk, hogy ott van esélyünk arra, hogy idővel megszerezzük a szavazattöbbséget és egyházmegyei szinten szervezkedjünk.

BB: Lehetséges volt, hogy a fiatal papok oda kerüljenek, ahova ők szerettek volna?

Tőkés László: Nem föltétlenül, viszont a püspökség segítségünkre volt. Segédlelkésznek mentünk tulajdonképpen, s mivel ennek nem volt olyan nagy tétje, a segédlelkészi helyeket magunk választhattuk, miként a helyettes, a véglegesen be nem töltött állásokat is. Így került Nagy Laci Galacra, Horváth Miklós Bákóba, bukaresti segédlelkésznek Nagy Károly, Vetési László Bürkösre. Én magam Brassóba mentem segédlelkésznek. Az ellenállás, az útkeresés szelleme továbbra is kitartott bennünk. Mindvégig arra törekedtünk, hogy találjunk valamilyen cselekvési lehetőséget, mert úgy gondoltuk, hogy nincs olyan vert helyzet, amelyben ne lehetne valamit tenni a jó ügy érdekében, Isten segedelmével és azzal a háttérrel, amellyel rendelkeztünk.

BB: A bíráló, a szókimondó nemsokáig maradhat az, ha nem védekezik. Amikor Önt feljebbvalói figyelmeztették, nem elhallgatott, hanem levelet írt az egyházmegye papjainak, társainak, hogy írják össze hány bibliára, énekeskönyvre van szükség. Kilépett a nyilvánosság elé. Ez már más szint. Hol és honnét tanulta a harc, a védekezés taktikáját és technikáját?

Tőkés László: Ami biztos, hogy az apai példa döntő hatású volt, hiszen édesapám egyházi, közéleti emberként mindig minden lehetséges alkalmat és eszközt megragadott ahhoz, hogy valamivel hasznára lehessen egyházának. Mint főjegyzőnek és püspökhelyettesnek szakmai feladata volt a jegyzőkönyvek írása, elaborátumok, elemzések, jelentések, összefoglaló anyagok elkészítése szerkesztése. A Református Szemlének volta a munkatársa, majd főszerkesztője. Ameddig lehetett, ameddig terjeszkedni lehetett a cenzúra keretei közt, amit csak lehetett, ő megírta. Gondolom ez a minta érvényesült az én esetemben is. Aztán rengeteget nyaraltam faluhelyen, Herman János bácsiéknál Sármáson vagy Szőke Sándor espereséknél Mócson. Még biciklitúrákon is jártam barátaimmal, amikor is lelkészi családoknál szállásoltak el. Családunk nagyon jó kapcsolatban volt a székelyudvarhelyi Hegyi Jánosékkel, általában olyanokkal, akik elégedetlen egyházi ellenzéknek számítottak. Az egyházi elégedetlenség egyfajta jó protestáns hagyománya élt az egész környezetünkben. És ez akkor egy egészséges családi szellemet jelentett, ami viszont nem tudatosult eléggé abban az időben. Magától értetődő természetességében éltük meg azt, hogy nem fogjuk be a szájunkat, és nem nyugszunk bele a helyzetbe. Népes családunk egy kis családi „köztársaságként” működött, és utólag is azt mondhatom, hogy mindig bevált, Temesvárig terjedően bevált ez a családi modell. Mondhatni, mindenik testvérem ugyanebben a hajóban evezett, ebben a szellemben segített vagy közreműködött, tevékenykedtünk együtt és egymásért, a köz javára.

BB: Tanulmányt írt az egyházról a kilenc lapszámot megért szamizdat lapba, az Ellenpontokba 1982-ben. A mai értékelés szerint is alapos, adatolt, hiteles munka volt. Ezt aláírta? Gondolt arra, hogy ennek komoly következményei lehetnek? Amikor elkészítette tudta hol fog megjelenni a szöveg? Félt, voltak kételyei?

Tőkés László: Igen, tudtuk, tudtam és akikkel együtt dolgoztunk vagy harcoltunk, mind tudtuk, hogy kockázatos az a tevékenység, amelyet folytatunk. Példának okáért Désen, azt mondhatjuk, Temesvár mellett az volt a hőskora az én papságomnak, amikor még lelkészként huzamos ideig tudtam a tevékenységem kifejteni. Hét évig voltam Désen, 1977-től 84-ig. Ott például durva összeütközésbe kerültünk a szekuritátéval, a párttal, az iskolai hatóságokkal, és mindvégig abban a tudatban tevékenykedtünk, hogy ezt vállalni kell. Ott is egy spontán módon kialakult baráti kör töltötte be a „vezérkar” szerepét. A városszerte közismert Gallov-családnál volt a „főhadiszállásunk”. Szabadegyetem, népdalkör, táncház, ifjúsági bibliakör alakult, nem is beszélve a hagyományos vallásórákról és ifjúsági munkáról. Mindezt mindig a törvényesség határán belül végeztük, tudatában annak, hogy mi van körülöttünk. De közben ugye ott volt az a felmérés, amit említettem, hogy felmértük a bibliákkal és a kalendáriumokkal való ellátottság helyzetét, kimutatva, hogy az egyház nem biztosítja híveinek a kötelező minimális irat-anyagot, a kétét, a Szentírást, amelyen alapul, az Igén alapul. Aztán írtam egy nyílt levelet, amelyben tiltakoztam Papp László püspök ellen, mivel megtámadta Illyés Gyulát az Erdély történelme című könyv körül kialakult vita tárgyában. Úgy elrejtettem, hogy sajnos nem találom sehol ezt az iratot. De talán még sok minden előkerülhet a szekus dossziéból. Külön említést érdemel a Dragoste elvtárssal zajló folyamatos összeütközésünk, aki a kultúráért felelős párttitkári tisztséget töltötte be. A város isteni igazságtételt emlegetett, amikor rövidesen ledöntötte lábáról a rák. A színjátszó csoportnak és a szabadegyetemi munkának is meghatározó szereplője volt Kalapáti Jolán magyartanárnő, akit a „kultúrharc” súlyosbodásakor törvénytelenül Bánffyhunyadra helyeztek át.

Amúgy a szekuritátlval való első közvetlen találkozásomra még 1975 őszén került sor, amikor is oda neveztek ki segédlelkésznek. Rögtön, az első hónapban lejött egy Oargǎ nevű szekustiszt Kolozsvárról, és hozta magával az előző években, addigra felgyűlt követési dossziémat. Egész napos kihallgatásnak vetettek alá, még Szabó Károly espereshez is elkísértek. „Mistico-religios”-nak és „naționalist-șovinist”-nak, vagyis „vallási misztikusnak” és „sovén nacionalistának” bélyegeztek, és fenyegetően megfenyítettek. Akkor iratták velem azt az ominózus beszervezési papírt, amit aztán 1989 után egyes román lapok előbányásztak és bevetettek ellenem, amit végül is azonban nem voltam hajlandó aláírni. Többeket elmozdítottak az állásukból, meghurcolták őket, de vállaltuk, és vállaltam jómagam is a titkosszolgálati és egzisztenciális zaklatásokat. A végefelé tartott a kihallgatás-sorozat, fogalmam sem volt, hogy mi az az „angajament”, amiről mind beszéltek, hogy eszik-e vagy isszák. Addig nem volt tapasztalatom a szekuval kapcsolatban, és miközben diktálták a végéig vártam, hogy tudjam meg az információt, jöjjek rá, hogy mit akarnak, és amikor rájöttem, hogy ez mi akar lenni, akkor megtagadtam az aláírást. Nos az volt az első találkozásom a szekuritátéval.

BB: Az Ellenpontok szerkesztői 1992 végén lebuktak, önt is bevitték. Milyen érzések gyötörték? Vissza tud emlékezni? Volt stratégiája a tagadáson kívül?

Tőkés László: Igen, az Ellenpontok… Jó barátságban voltunk Szőcs Gézával, értettünk a szóból. Nem avatott be, azt hiszem a „lineáris bizalom” elvét alkalmazta. Bizalmi alapon kért egy egyházi anyagot, és talán megemlítette, hogy mire készül, de már nem emlékszem pontosan. Azt tudtam, hogy titkos módon megjelenő anyagot kér és megírtam. Sőt, úgy tudom, irattam még Adorján Kálmán volt zilahi üldözött lelkipásztornak is egy anyagot. Nem is tudom, hogy az megjelent-e. Természetesen a tudtommal és beleegyezésemmel jelent meg a dolgozat. És akkor egyszer csak 1982-ben, ha jól emlékszem, ránk tört a szekuritáté, jött Géza Désre és menekült is tovább. Az egy futó találkozás volt, átadott egy példányt a lapból, még le is fényképeztek valahonnan szemből egy emeletes épület ablakából. Rá egy hétre már mutatták a szekusok. Később tudtam meg, hogy milyen menekülő útvonalon haladt végig, de a részletek nem érdekeltek. A közlést vállaltam s amikor az Ellenpontok lebukott, akkor leszedtek a vonatról, hát éppen udvarolni voltam Nagybányán s jöttem vissza a kedvesemtől, későbbi feleségemtől, s akkor leszedtek a vonatról. Désen a karjaikba szaladtam s akkor az egész dési baráti kört és a Tőkés családot s mindenkit elővettek. Akkor Kolozsvárra is elvittek, de testi erőszakot nem alkalmaztak velem szemben, kivéve amikor elhurcoltak Temesvárról, 1989-ben. Amikor már lecsengett a közvetlen felgöngyölítési ügy, elmentem Kolozsvárra, és felkerestem Vetési Lászlót és Bartha sógoromat, hogy ki kéne adjuk az Ellenpontok folytatását. Lám, még lebukásunk után is próbálkoztam, annyira elszánt voltam, hogy ne hagyjuk abba az ellenállást. Visszatekintve, könnyű megítélni, hogy ennek azonban már nem volt realitása. De mégsem adtam fel, évekkel később 1986-ban írtam meg azt az átfogó egyházi helyzetjelentésemet, melyet immár több mint harminc év után, tavaly sikerült nyomtatásban megjelentetnem. Tehát az adott körülmények és lehetőségek között megpróbáltam tovább folyatni azt, amit elkezdtem.

BB: A továbbiakban kialakult-e valamilyen kapcsolata a rendszert bírálókkal? Volt-e valamilyen együttműködés önök között? Vagy pedig az ijesztő egyedüllét maradt?

Tőkés László: Igen, az nagy élmény volt számomra, amikor Király Károlyt meglátogattam a marosvásárhelyi konzervgyárban. Rejtett úton Márton János néhai sógorom vitt el hozzá, valósággal becsempésztek a gyárba. De hát ennek nem volt folytatása. Valójában az ilyenszerű összeesküvésre már nem volt alkalmas a helyzet. Gyímesi Éváékkal tartottuk a kapcsolatot, aztán Sütő Andrással próbálkoztunk, de nem sikerült vele közvetlen kapcsolatba lépnünk. Akkor, az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején még ő sem exponálta annyira magát.

BB: 1986-ban Temesvárra került büntetésből, újból visszafokozva segédlelkésznek. Mit tudott a városról, a temesvári református egyházról?

Tőkés László: Egyértelmű volt: száműzetésnek szánták. Temesvár akkor már a romániai református egyház perifériájának számított. A temesvári egyházmegyét „fegyházmegyének” nevezték abban az időben, mert ide büntetett vagy elszigetelésre szánt lelkészeket küldtek. Így került – példának okáért – Molnár János Borossebesre. Persze itt is különbség van a politikai üldözöttek és a valóban rossz magaviseletű lelkészek között. Ez a különbség megvolt az én esetemben is. Papp László nagyváradi püspök miután egyeztetett a szekuritátéval, megállapodott Nagy Gyula kolozsvári püspökkel. Annak ellenére, hogy engem kitettek a lelkészi állományból, tehát úgymond levették a palástot rólam, Nagy Gyula beleegyezett, hogy fogadjon be a másik egyházkerület, mert erőteljes visszhangja volt az egyházból való eltávolíttatásomnak, és nem hagytam abba a jogi küzdelmet. Vásárhelyi János néhai püspök szintén János nevű fia volt az egyik ügyvédem, a másik pedig Újvári Ferenc kolozsvári ügyvéd, aki egyházi gondnokként is tevékenykedett. És Tőkés József nagybátyám, marosvásárhelyi nyugdíjas törvénybíró is a segítségemre sietett. Nagyon komoly jogi küzdelmet folytattunk. Désen a dési egyházmegyében indítottak ellenem fegyelmi eljárást, melyet a szekuritáté közvetlen befolyása alatt elvesztettem. Fellebbezésem nyomán, egyházkerületi szinten, Kolozsváron, másodfokon a fegyelmit jogerősen megnyertem. Ennek ellenére az előkészített ítéletet végrehajtották. Azért kerültem ki a papságból, mert nem voltam hajlandó a törvénytelen intézkedésnek engedelmeskedni. Mindvégig igen feszült volt a helyzet. Apám nagyon sokat tett, neki kiterjedt egyházi kapcsolatrendszere volt, mindenütt, széltében és hosszában terjesztettük az egyház segélykiáltását, a Ceaușescu rendszer egyházellenes magatartásáról szóló információkat. Az egyik későbbi lebukásom éppen akkor történt, amikor a Református Világszövetség főtitkárának, Edmond Perret svájci tiszteletesnek írtunk egy levelet, amit több kollegával is aláírattam. Ezt a későbbi temesvári lelkész Bányai Ferenc súghatta be, mint utóbb kiderült. Ez így ment, le akartak ültetni, Temesvárról el akartak távolítani. Amikor Peuker Leó mellé kerültem, ő úgymond nyugtatott: semmit nem kell dolgoznom, csak délben lejövök aláírni a jelenlétet; nem kell részt vennem az egyházi szolgálatban, sőt ne is „kommunikáljak”, ne építsek kapcsolatokat. Mindig figyelte, hogy kivel beszélek a gyülekezetben, s ilyenkor megszólított: látom beszéltél ezzel vagy azzal, ügyelj, ezt ne csináld, ne menj közel senkihez. Tehát ő tulajdonképpen a foglárom volt, az volt a feladata, hogy ellenőrzése alatt tartson. Ugyanakkor, mivel volt közte és Papp László püspök között valamilyen ellentét, ütköztek egymással, Peuker Leó kellemetlenkedni is akart a püspöknek.

BB: Mikor kezdett kialakulni az a temesvári kör, amelyik aztán módszeresen és kitartóan segítette önt a fokozódó veszélyek láttán?

Tőkés László: Hát megbélyegzett emberként érkeztem Temesvárra, és már önmagában az, hogy velem szóba álltak, rossz pontnak számított. Megható volt, hogy ezt a célt nem tudták elérni, hogy nem szigetelődtem el, hanem épp ellenkezőleg, körbevettek az emberek, megszerettek és mellém álltak. Az első emlékezetes eset az volt, amikor a Sükösd család meghívott ebédre, akkor született meg a legnagyobb gyerekem, Máté, és még egyedül voltam, mert a feleségem odahaza a szüleinél volt. A szomszédban élt Kabay József presbiter és szerető családja. Előbb meccsnézésre hívtak át. Utóbb is mindig szívesen láttak. Családostól mindig számíthattam reájuk.

BB: Ez már Peuker Leó halála után volt?

Tőkés László: A halála előtt. Peuker Leónak mindig hálás vagyok, mert ő hozta tudomásomra egy délelőttön, hogy megszületett Máté fiam, neki volt telefonja és oda telefonálták meg. Aztán rövidesen meghalt Peuker Leó… Folyamatos volt a változás, alakult a gyülekezet, egy kongó templom kezdett megtelni hívekkel, s Peuker Leó halála után minden akadály és gát elhárult, így tehát akkor elkezdődhetett a gyülekezet szervezése, az ifjúsági munka. Beköltözve a parókiára, komoly javítási munkálatokat is kellett végeznünk, amiben közmunkára vállalkoztak az egyre lelkesebb hívek.

BB: Egy hosszabb kérdés következik. Megtörténtek az 1989-es véres, embert és közösséget próbáló, felszabadító események. A teljesen új helyzetben újabb, komoly döntésre van szükség: viszonyulni kell a politikához, létrehozni azt a politikai képviseletet, amely immár a miénk. Úgy tűnik nem voltak dilemmái, bár azt ma igenis látjuk, hogy sok kérdésben naivan, olykor bizony balkezesen fogtunk bele a soha nem volt helyzet rendezésébe. 1990. január 30-án felidézte a Temesvári Új Szóban, hogy a papoknak esetleg fenntartásaik lehetnek, hogy elhatárolódjanak-e a politikától vagy ne, egyetlen dolgot tudtunk akkor biztosan: tenni kell valamit, hogy mit, ez menet közben alakult ki. Az idézet: „Szinte teljes többséggel amellett ált ki a református egyház papsága, hogy mi is részt vegyünk és bekapcsolódjunk a magyar demokratikus szövetség munkájába.” A kimaradás kérdése egy különálló, egyházi, keresztény alapon létrehozandó szervezet alternatíváját veti fel, tehát a polgári, a politikai képviselet alternatívája lehetett volna egy egyházi, keresztény alapon létrehozandó szervezet. Történtek erről tárgyalások? Volt valamilyen véleménynyilvánítás, megbeszélés ebben a kérdésben?

Tőkés László: Nem, nem voltak ilyen tárgyalások, és ez a kérdés a mi köreinkben fel sem vetődött. A valóság az, hogy Menyőbe való eldeportálásom olyan jól sikerült, hogy egy hónapig az események sűrűjéből kiiktattak. Nem lévén Temesváron, nem voltam annak tudatában, hogy nekem valamilyen szerepet szánnak, hogy én kellene megszervezzem a magyarságot, hanem tettem a dolgom, a faluban, a gyülekezeti szolgálat terén, az egyházi élet újjászervezésében. Amit föltétlenül vállaltam, az az egyházi szervezkedés. Azt éreztem, hogy az az én pászmám. Már december 27-én megszerveztük az első rendkívüli egyházi összejövetelt, és ott kiadtuk a Szilágycsehi nyilatkozatot. Kiadtunk egy egyházi megújítási programot, igyekeztünk felrázni a lebénult egyházi közéletet, irányt szabni a változásoknak. Papp László kollaboráns püspök elmenekülése nyomán beindult az egyházkerület, az egyházmegyék újjászervezése, az új egyházszervezet és egyházi vezetőség felállítása. Ezenközben a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezetei is lépten-nyomon alakultak. A szilágysági falvak némelyikében lázas megbeszéléseket folytattunk. Nagyváradon egy központi „megújítási” tanácskozást tartottunk, a püspökség székhelyén.

BB: Az idézett írásban van egy figyelmet követelő mondat: szükséges, hogy akik részt vesznek a Demokrata Szövetségben, azok otthon legyenek benne. Ezt ma miként mondaná? Eljutunk az egység kérdéséhez. Jó ideje közösségi dilemmánk: egyetlen szervezet képviselhet-e minden erdélyi magyart, vagy pedig több politikai szervezetre volna/van szükség? Ideológiai, foglalkozási, életmódbeli különbségek, meg sok minden okán felmerülhet az, hogy egy szervezetbe össze lehet-e fogni az egész magyar közösséget?

Tőkés László: Sajnos Temesvárral nem volt eléggé eleven a kapcsolatom. Örvendek, amikor visszaemlékezünk, felidézünk ezt vagy azt. Temesvárral kapcsolatosan öntudatlanul is mulasztást követtem el. Sodródtam, mindenhova vittek prédikálni, mindenütt ünnepeltek. Mindenütt tőlem várták, hogy mondjam meg a tuttit. Teljesen új volt a helyzet, teljesen elborított a napi forgatag.

BB: Lényegi változás történt: a korábbi ellenkezőtől, a harcoló embertől egészen mást vártak: az új helyzetben vezetőre, szervezőre volt szükség…

Tőkés László: Áldozatból győztes kategóriába kerültem. Persze akként, ahogyan az akkori események hozták. Azt se felejtsem el, hogy felvittek Bukarestbe a Nemzeti Megmentési Front Tanácsába, beválasztottak az ideiglenes parlamentbe Domokos Gézával meg Doina Corneával együtt. És Iliescuval együtt. De nagyon hiányoztak a mértékadó barátok, munkatársak. Mérhetetlenül nagy reménység töltött el, és ez elfedte a felmerülő problémákat. Kolozsváron jártam, apám Tőkés István lakásán megbeszéltük a helyzetet, átjött Juhász Tamás, átjött Sipos Gábor, Újvári Ferenc ügyvéd és Bálint Tibor író is ott volt. Tárgyaltuk a helyzetet. Apámból az Erdélyi Magyar Kereszténydemokrata Párt elnöke lett. Az igazat megvallva engem egyoldalú RMDSZ-barát felfogás jellemzett, most visszagondolok arra, hogy valósággal türelmetlen voltam azt illetően, hogy más szervezetre is szükség volna. Azt gondoltam, hogy az RMDSZ-en kívül nem kell semmi, és minden más szervezkedés rossz irányba visz el. Persze azt is gondoltam, hogy nem lesz képes édesapám egy pártot elvezetni, mert annyira bonyolult a helyzet és annyira periférikus az a szerveződés, amelyik akkor kezdett kialakulni. Apám egy év múlva lemondott, belátta, nem neki való ez a pálya. Ma úgy látom, sokakkal együtt, a legközelebb álló emberekkel együtt bizakodtunk, hogy jó irányba alakulnak a dolgok és meg tudjuk fogni a dolgok végét. És ebben tévedtünk. Egy ideig jók voltak az előjelek. Aztán kezdődtek a bukaresti hőzöngések, később Doina Cornea a Frontból kilépett, majd jött a marosvásárhelyi fekete március – egy csomó intő jel, de még nem láttuk át. A decemberi események és az 1989-es hírhedt „terroristák” valóságos ellenforradalmi tevékenységét sem láttuk át... Azt sem igen értettem, hogy miért nem választottak meg szenátornak Temesváron. Gondoltam, hogy ennek így kellett történnie... Habár mondták egyesek, hogy ennek sötét háttere van Egy csomó jóhiszeműség, reménység uralta a viszonyulásunkat. Akkor még hittünk a magyar–román egymásra találásban, hogy lesz elmozdulás és változás.

BB: Mikor érezte úgy, hogy változtatni kell? Hogyan élte meg azt, hogy a közösségi önszerveződésünk tiszteletbeli elnökét az RMDSZ akkori vezérkara az ön bírálatai miatt már politikai tehernek tekintette, és a kongresszus küldöttei megszavazták a tisztség visszavonását?

Tőkés László: Hát nagyon hamar észrevevődött. Az 1993-as Neptun-találkozók mutatták meg markáns módon, hogy itt egy más irányzat veszi kezdetét. Azóta, tehát Neptuntól fogva újból visszataláltam a harcos ellenzéki szerepkörömre, amely 1989 előtt jellemzett. Persze más módon, megváltozott eszközökkel. Nézegettem az elmúlt hetekben Borbély Zsolt politikatörténeti könyvét, mennyiségileg óriási volt az akkori munka, vitairat, leleplezés, üzenet. Mennyi dokumentum született, amelyek mind a veszélyre figyelmeztettek, hogy eltérülhet az erdélyi magyarság érdek- és közképviseleti szervezetének és politikájának a szekere. Önbecsülésemben ez megerősít, mert amikor megbélyegeztek minket, hogy radikálisak vagyunk, akkor eszembe jut, hogy mi történt – példának okáért – a vértelen népirtás vitájában, vagy a magyar egyetem ügyében, vagy a kisebbségi törvény, az autonómia-törvény ügyében. Soroljam? A kormányra lépés ügyében azt mondták, hogy mi hibázunk, hogy azt úgy kell csinálni, ahogy a Markó-féle vezetés és a neptuni vonal kitervelte. Rövidesen már államelnök-jelölt lett Frunda György, a Neptun egyik kulcsszereplője. Az egészséges helyzetértékelésem óv meg attól, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást – legfeljebb módszertani tekintetben. Gyakorolhatnék önkritikát, de nem vagyok született politikus, nem ez volt a kenyerem, nem erre készültem. Ezért ma is teljes mértékben vállalom azt a politikai pályát, amelyet bejártam. És következett a fórum mozgalom, majd a második fórum mozgalom, 1998-ban az egyik, 2003-ban a másik. 1995-ig többé kevésbé a brassói vonalon haladtunk, 1995-től arrafelé a neptuni vonalra léptünk át. Később pedig már úgy tevődött fel a kérdés, hogy van-e élet az RMDSZ-en kívül. És mi még azon voltunk, én magam is, hogy mentsük meg az RMDSZ-t, tartsunk belső választásokat, de ez kudarcot vallott. Pontosan 2003-ban, a kongresszuson. Akkor azért hívtam össze a bővített királyhágómelléki egyházkerületi közgyűlést Szatmárra, mert nem lehetett tovább, azon az úton haladni, amelyre tévedtünk – s innen aztán már tudjuk, hogy mi lett a folytatás...

BB: Az RMDSZ politikáját kijárásos politikának mondják, amely bizonyos konkrét helyzetek, ügyek kezelését célozza meg. Az igazi, a stratégiai cél, a közösségi megmaradás egyedüli biztosítéka, az autonómia háttérbe szorul. Miként jellemezné a szövetség mai politikáját? Vannak-e elpuskázott lehetőségek?

Tőkés László: Véleményem szerint az RMDSZ a maga nemében „következetes”, és ebből a szempontból 1996 óta szinte semmit nem változott. Még csak nem is Neptun volt a „bűnbeesés” politikai főeseménye, hanem a kormányra lépés. 1996-ban – Neptun szellemében – meghozták azt a stratégiai döntést, hogy kormányon vagy kormányközelben kell politizálni, és azóta nem tudnak kilépni ebből a prekoncepcióból, azóta nem képesek ezen változtatni. Az alapvető kérdés az, hogy miért lépjünk kormányba, illetve hogyha ezt tesszük, milyen feltételeket szabjunk? Lépjünk kormányra, de akkor annak meg kell kérni az árát, meg kell szabni a feltételeit. De minden feltételtől eltekintettek. A kisebbségi törvény, az oktatási törvény, aztán az állami magyar egyetem ügye, mindenről lemondtak és azóta is hajlamosak mindent feladni. A legfőbb „stratégiai cél” az maradt, hogy minden áron, feltétlen módon legyünk ott a kormányban, vagy legalábbis a hatalom közelében. Ez azonban aligha visz közelebb említett stratégiai céljaink eléréséhez...

BB: Én másként fogalmaznék: azt mondom, hogy a napi politikai eredményekért feláldozzák a távlati célt. Mert tagadhatatlan, hogy vannak napi eredmények, vannak kisebb sikerek, csak az a baj, hogy a nagy távlati cél mind távolabb kerül. Egy ilyen távlati cél volt a romániai állami magyar egyetem kérdése – már senki nem beszél róla. És a magyar orvosi a megszűnés határán van.

Tőkés László: Igen, a stratégia prakticista módon felhígult. Most egy települési címer is nagy eredménynek számít. Kialakult egy sikerpropaganda, hogy mindig legyen mivel választást nyerni, hogy mindig legyen valamely kézzelfogható eredmény, amellyel „dicsekedhetünk”. Ez az a kijárásos politika, amelyről szó volt. Emögött maga a stratégia hovatovább egészen ködbe vész. A politikai játszó-, illetve küzdőtér annyira átalakult, hogy már-már esélytelenné válik mindenfajta egészséges ellenzéki radikális vagy autonomista politika. Annyira centralizált és a maga módján „nagyhatalmi” politizálás honosodott meg, hogy immár labdába sem tud rúgni egy, a kisebbségi közösségi jogokat, illetve a közösségi önrendelkezést zászlajára tűző politikai erő.

BB: Ez a helyzet, amit megélünk, föltéteti velünk a kérdést, hogy beszélhetünk-e kisebbségi radikalizmusról a politikában? Kínál-e a radikalizmus, a radikalizálódás valamilyen esélyt?

Tőkés László: Én azt gondolom, hogy annyira átalakult a politikai küzdőtér, hogy már-már esélytelenné vált mindenfajta egészséges ellenzéki radikális vagy autonómista politika. Habár ezt félve mondom ki, mert nem akarok elkeseríteni senkit, de annyira centralizált és a maga módján „nagyhatalmi” politika folyik, hogy labdába sem tud rúgni egy radikalista vagy autonómista politikai erő. A legnagyobb gond, hogy most már a magyarországi nemzeti kormánytól sem számíthatunk arra, hogy segítségével egy másfajta alternatívát kidolgozzunk. Kétségtelen, hogy volt erre szándék és támogatás, de a Dâmbovița-parti román hivatalos politikát nem tudtuk ellensúlyozni. És a mi szegényes eszközeinkkel azt a többszörös anyagi erőt sem tudtuk ellensúlyozni, amely most már a bukaresti és a budapesti erőforrások együtt hatásával teljesen esélytelenné teszi az erdélyi magyar nemzeti ellenzéket. Mindazáltal azt gondolom, hogy az úgynevezett erdélyi/romániai nemzeti oldal megtermékenyítőleg hatott az RMDSZ politikájára és rákényszerítette bizonyos engedményekre, korrekciókra, sőt végül is oda hajlította őket a magyarországi nemzetpolitikához. Más szóval szólva: jó hatással voltunk az RMDSZ hivatalos politikájára. Továbbá azt is mondhatnám, eredménynek tartom azt, hogy miközben Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján minden nemzeti, illetve ellenzéki politikai alakulat egypárti képletbe olvadt, azért a mi nemzeti táborunknak mégiscsak sikerült megőriznie önállóságát a nemzeti tanácsok és a néppárt által.

BB: Lépjünk egyet. Román–magyar párbeszéd, megbékélés. Sok román gondolkodó, közéleti személyiség nagyon komolyan veszi a kérdést. Magyar oldalról pedig imperatívusz. Létezik-e napjainkban érdemi román–magyar párbeszéd, s ha van is, miért nem igazi?

Tőkés László: Sajnos a román hivatalos politika kezdettől fogva szükséges rosszként kezelte a magyarokkal való együttélés problematikáját, és szinte függetlenül az egymást követő román kormányok alapállásától, illetve a román hatalmon lévő pártoknak a színétől, mindenik háttérbe szorította, lebecsülte a magyar kérdés, és ezzel együtt pedig a magyar–román megegyezés fontosságát. Kezdettől fogva egy nagy román–magyar nemzeti párbeszéd híve voltam. Vagy ötször is határozatban mondta ki az RMDSZ-kongresszus, hogy kezdeményezzünk a román féllel egy olyan, pártpolitikán felül álló, reprezentatív román–magyar kerekasztalt, politikai párbeszédet, ahol a magyar ügyet tárgyaljuk, a magyar ügy rendezésére törekszünk. Erre azonban román részről semmi hajlandóság nem mutatkozott, és ma sem látok reá semmi esélyt. Nem is lehet csodálkozni ezen 32 évvel a terroristák és a bányászjárások, a vásárhelyi parasztjárás tetteseinek a büntetlenül hagyása után. Valójában csupán egy nagyon szűk csoport, főleg nem is pártember, hanem értelmiségi létezik román oldalon, akik komolyan gondolják a román-magyar párbeszédet és megbékélést. Ennek ellenére fenntartom, hogy ez megkerülhetetlenül fontos, ezért is kapaszkodom minden szalmaszálba. Elmondhatom, hogy kezdettől fogva nagyon aktív voltam ezen a téren, még a csíkszeredai főtérre is kimentünk. Megtelt a tér, a főtér, a tapstér, ott voltak az ortodoxok is, és a pártemberek meg minden. 1992-ben Kolozsváron tartottuk talán a legnagyobb volumenű ökomenikus megbékélési konferenciát, az ortodox püspökök is részt vettek rajta. Ez még Teoctist román pátriárka áldásával történt. Az elején úgy tűnt, hogy menni fog. Azért emlegetem mindig az ortodoxokat, mert egyházi téren ők a fő akadályai ennek a párbeszédnek. Azóta az erdélyi magyar történelmi egyházakból is elszállt a lelkesedés. Mindnyájan beilleszkedtünk a posztkommunista román rendszerbe. A románok és magyarok elfásultak. Hogyha manapság – mondjuk – meghirdetnénk Nagyváradon vagy Kolozsváron egy román–magyar megbékélési tanácskozást, akkor eljönne legfeljebb 20-30 ember, egyfajta belső kényszerből, de húzóereje nem volna a rendezvénynek. Nem tudom, hogyan lehetne ebből a helyzetből kijönni. Meg kell viszont említenem, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács dr. Sándor Krisztinának és román barátainknak köszönhetően, 5-6 éve mégiscsak eredményesen működtet egy tartalmas román–magyar párbeszéd-fórumot, évi egy-egy alkalommal, rangos előadókkal próbálkoztunk. 2021 decemberében újabb próbálkozásba fogtunk, elindult egy egyesület bejegyzésének a folyamata, amely nemcsak a temesvári forradalom „ellopásának” a szándékát kívánja megakadályozni, de a román–magyar párbeszéd ügyét is szolgálná. Gondolom, jó irányba indultunk el, és Gabriel Andreescu, valamint Florian Mohalcsea személyében jó partnerekre találtunk.

BB: Sajnos, az említett fórum-sorozat egy szűk elitre korlátozódik, komoly kisugárzása nincs. Egyház és kisebbségpolitika. Hogyan látja az egyház szerepét ma, a kisebbségi jövő vonatkozásában?

Tőkés László: Hát most, amikor püspök-utódom arra szólítja fel a lelkészeket, hogy gyűjtsék a levél szavazatokat és adják be az RMDSZ irodába, akkor most mit tegyen az ember? Ez jelzés értékű, nagyon távol kerültünk az 1989-es helyzettől. Miközben 89-ben az egyházak álltak az élére a változásoknak, szinte mindenütt, és meghatározó szerepük volt az önszerveződésben, most a helyzet fordított: az RMDSZ hatolt be az egyházakba. Persze, esete válogatja. Az egyházak többsége nem nyit szabad teret a politikum behatolásának. Gondolok itt a négy katolikus és a négy protestáns erdélyi egyházra, egyháztestre. Kétségtelen, hogy egyház és kisebbségpolitika bizonyos fokig egymásra van utalva. Olyannyira, hogy autonómiaharcaink hőskorában püspökeink közös nyilatkozatban álltak ki a magyar közösségi önrendelkezés ügye mellett. Ez ma már alig képzelhető el. Az én véleményem az, hogy valóban nem egészséges az, hogyha egyházaink bevegyülnek a pártpolitikába – az viszont mindenkor indokolt, hogy létfontosságú nemzeti ügyeinkben számíthassunk reájuk. Amiképpen a mi egyházkerületünk is tette. Annak azonban nincs helye, hogy az RMDSZ „diktáljon” egyházunknak.

BB: Következik egy kényesebb kérdés. Böjte Csaba testvérnek van egy állítása, szerintem figyelemre méltó. Azt állítja, az erdélyi romániai magyarság soha nem élt olyan jól, mint napjainkban. Erről mi a véleménye?

Tőkés László: Hát igen, ez egy nehezen emészthető kijelentés. Gondolkoztam is rajta, hogy szóljak-e hozzá, de aztán nem tettem. Nagyra becsülöm és tisztelem Böjte Csabát, és páratlannak tartom az ő egyszemélyes intézményként való működését és tevékenységét. De ez a kijelentés engem arra emlékeztet, ahogyan egykor, a kommunizmus idején mindig az 1938-as állapotokhoz hasonlították az elért termelési eredményeket. Nagyon távoli analógiaként használom ezt a párhuzamot. Hát egyszerűen, ha azt nézzük, hogy mindenkinek van mobiltelefonja, akkor igaza van Böjte atyának, de hogyha azt nézzük, hogy mennyire fogyatkozunk, miképpen apaszt az elszórványosodás és az elvándorlás, milyen nagy mértékben sújt a demográfiai válság, és hogy immár a leépülés határára sodródott a magyarság, akkor ez egy megtévesztő helyzetértékelésnek számít, mely alkalmas arra, hogy elaltassa az emberek és a közvélemény lelkiismeretét. Egyébként megítélésem szerint egész romániai magyar helyzetünk homlokegyenest cáfolata annak, amit Böjte Csaba állít.

BB: Beszélgettem vele erről, és úgy fogalmaznék, hogy lehet, az egyéni szabadságok és az egyéni lehetőségek szintjén ez a helyzet a korábbiaknál jobb, de az egyén közösség nélkül nem maradhat meg és a közösségi dimenzió ebből az állításból kimarad.

Tőkés László: Igen, igen ez is egy jó megközelítés.

BB: Kitüntették a legmagasabb romániai állami kitüntetéssel, majd Iohannis elnök visszavette azt. Ezt bírósági úton megtámadta, első lépésben sikeresen. Tapasztalatunk, hogy a román pártokban, mi több, az állami intézményekben nem igazán bízhatunk. A román igazságszolgáltatásban igen? Több pert indított, többet megnyert. Mi a tapasztalata?

Tőkés László: Számolom mindig, hány perem van folyamatban. Az utóbbi időben már csak „háziügyvédem”, Kincses Előd tudja számontartani, hogy mennyi. Ez a kitüntetés-ügy számomra a magyar emberi méltóságnak a pere. Nem is foglalkoztatna ez a méltatlan bánásmód, ha nem magyarságunk jövője összefüggésében gondolnék reá. Rendezni kell közös dolgainkat, a magyarság ügyét. Ez egy mintaeset számomra. A magyarságot nem lehet ilyen bánásmódban részesíteni, amelyet az én személyes esetem tükröz. De ugyanakkor a temesvári románokról is szó van hiszen a temesvári forradalom román résztvevőit is sérti. Az előbb említett szekuritátés ellenforradalom ekként csapja arcul, a magyarságot, de a temesvári románokat is, mindazokat, akik életük kockáztatásával összefogtak a szabadságért.

BB: Egy megnyilatkozás során használta a kifejezést: erkölcsi balkanizmus. A kifejezést alig használják. Mire utal? Mire gondoljunk?

Tőkés László: Úgy tudom, Makkai Sándortól származik az a megfogalmazás, hogy számára Erdély kérdése nem politikai, hanem erkölcsi kérdés. Véleményem szerint a két világháború között a magyarság meg tudta őrizni a magyar politika erkölcsi dimenzióját és önmaga erkölcsi integritását. Ez megszűnt a kommunizmus után, legfőképpen a kommunizmus következtében, és ez fosztotta meg erkölcsi karakterétől az erdélyi magyar politikát. És sajnos ez az erkölcsi balkanizmus jóideje már határainkon is túlterjedt, Magyarországra is elért. Én erre gondoltam.

BB: Azt tapasztaljuk, hogy a román média, egy bizonyos román tudományos világ, de bizonyos állami intézmények viszonyulása is a temesvári forradalomhoz elfogadhatatlan. Mintha át akarnák értelmezni a történelmi folyamatot, lassan, lopakodóan elérni, hogy nem úgy volt és nem az történt, ami és ahogyan történt. Ez ellen mit tehetünk?

Tőkés László: Azt, amit már harminc éve teszünk, több kevesebb tudatossággal és intenzitással. Sajnos vannak cinkosaik a mi körünkben is. Jellemző ugye, hogy az RMDSZ minden temesvári évfordulón legfőképpen a saját születésnapját ünnepli az utóbbi tizenöt-húsz évben. Láthatjuk, nem sokat jelent az RMDSZ vezetőségének Temesvár. Legutóbb Lőnhárt Tamás írt egy tanulmányt arról, hogyan mutatják be a forradalmat a tankönyvekben. Nemcsak a román, hanem a magyar tankönyvek is ferdítenek. A lényeg elsikkad, pedig Temesvár komoly politikai tőkét jelenthetne a magyarság számára is. Annak idején azt mondtam jóhiszeműen, a szónak a legpozitívabb értelmében Domokos Gézáéknak, hogy: „használjatok” – mármint Temesvárt, ennek viszonylatában pedig tiszteletbeli elnökségemet. Temesvárra, amit én képviselhetek, arra nincs szükség a jelen politikai viszonyok között. Az előbb említett erkölcsi balkanizmus összefüggésében mintha egyre inkább Neumann Ottó egykori újságírónak lenne igaza, aki azt írta személyemmel kapcsolatban, hogy „maradtál volna szimbólum”. Ennek ellenére nem adom fel. Az igazságért meg kell harcolni, s ameddig olyan harcostársaim vannak, mint Kincses Előd vagy Gabriel Andreescu és a Temesvár Társaság, ügyünk nem is reménytelen.

BB: Mennyire elégedett? Egy életút összegzésére kérem. Szokott-e mérleget készíteni?

Tőkés László: Arra gondolok, hogy Istennek kell hálát adnom mindazért, ami az elmúlt hetven évben történt. De ugyanakkor keserű a lelkem, hogy bizonyos értelemben visszakerültem egy 1989 előtti állapotba. Úgy érzem, hogy nem így kellene történnie, de önmagában a harcaim, a hitem, a cselekedeteim, a pályafutásom, a családom tekintetében csak hálával tartozok a jó Istennek. Mindazonáltal tele vagyok nemes elégedetlenséggel, mivel a rendszerváltozás nem azt hozta, amiben reménykedtünk, erdélyi magyarságunk és egyházaink sorsa sem úgy alakult, ahogyan kellett volna, nem úgy végződtek a dolgok, ahogyan kívántuk. És sajnos most sem abba az irányba tartanak.

BB: Utolsó kérdésem: Temesvár mit jelent önnek?

Tőkés László: Talán ott kellett volna maradnom Temesváron. De hát ez történelmietlen felvetés, mert Nagyváradon van a püspökség és akkor megválasztottak püspöknek. De az is igaz, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, Temesvár eszmei magaslatáról elindulva is a mindennapok realitásának útján kell tovább haladni.

BB: Tehát létezik egy magaslat, amihez lehet viszonyulni, de ahova nem lehet még egyszer visszakerülni. Tudom, sok kérdés volna még, tele vagyunk dilemmákkal. Mert ilyen az életünk. Köszönöm szépen a beszélgetést. Egészséget és erőt kívánok a folytatáshoz.

Tőkés László: Igen, köszönöm. Szolgálni szeretnék a jövőben is, keresem ennek a lehetőségeit. Úgy érzem, vannak szövetségeseim, feladat pedig van bőven.

(Megjelent a temesvári Heti Új Szó2022. április 1-jei, 8-i és 15-i számaiban, három részben)