Tőkés László EMNT-elnök levele az RMDSZ Kongresszusához

Az RMDSZ Kongresszusához
Kolozsvár, 2009. április 25.

Markó Béla
az RMDSZ elnöke részére

Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt kongresszusi küldöttek!

Tíz év telt el azóta, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség legmagasabb döntéshozó testülete előtt legutóbb szólhattam, akkor még tiszteletbeli elnökként. Talán emlékeznek rá, hiszen sokan a most jelen lévők közül akkor is ott voltak. Ott, Csíkszeredában többek között arról próbáltam meggyőzni – sajnos, sikertelenül – a Kongresszust, hogy a kormányzati szerepvállalásnak nem szabad alárendelnünk önálló erdélyi magyar külpolitikánkat, mert ezáltal fontos érdekérvényesítő eszköztől fosztjuk meg nemzeti közösségünket. Akkortájt történt ez, amikor az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Bill Clinton, a román diplomácia sikeres lobbijának a félrevezető hatására „modell-értékűnek” nevezte a kisebbségi kérdés megoldását Romániában. Azóta kísért bennünket ez a kijelentés, és az a tudat, hogy ott, akkor valamit elmulasztottunk.

Bár a Teremtő végtelenséggel mérhető idő-tengerében tíz esztendő egy cseppnél is kevesebb felgyorsult földi életünkben, ez az időszak hosszúnak számít. Sok minden történt azóta, nagy része immár történelem. 2003-ban, Szatmárnémetiben intézményesen is elváltak útjaink. Önök újabb kormányzati szerepvállalásra készülve, akkor úgy gondolták, hogy a továbbiakban nincs szükségük a „hivatalostól” eltérő politikai értékrendre, hanem a vélt vagy valós közösségi érdeket egy másként gondolkodóitól megszabadult és ezáltal egységesebbé váló párt hatékonyabban tudja érvényesíteni a román politikummal szemben. Mi, akik ezzel egy időben, a Láncos-templomban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrejöttének útját egyengettük, abban hittünk, hogy az autonómia ügye bármely politikai széljárásban elsőbbséget élvez. Nem szabad megengednünk, hogy az lekerüljön a politika napirendjéről, hanem kivívásához minden békés és demokratikus eszközre szükség van, kiemelten a saját külpolitikára.

Az álláspontok és prioritások akkor annyira különbözőknek tűntek, hogy az RMDSZ-fősodortól egyre távolabbra kerülő belső ellenzék egy idő után feladta a Szövetség megreformálását célzó elképzeléseit, és alkotó energiáit alternatív politikai szerveződések megteremtésére kezdte fordítani. Ez, a több évig tartó folyamat végül is a Magyar Polgári Párt bejegyzésével teljesedett ki, egyértelműen többpólusúvá téve az erdélyi magyar politikát. Mára már világossá vált, hogy az egy évtizeddel ezelőtti, sokszínű és többszólamú, de mégis egységes politikai képviselet eredeti formájában már nem állítható vissza.

Ugyanakkor viszont az is világossá vált – és ezt a politikai pluralizmus intézményesülése és az azzal járó versenyhelyzet nemhogy megkérdőjelezte volna, hanem még inkább megerősítette –, hogy kisebbségi sorsunkból eredően közösségünk stratégiai céljainak, nevezetesen az autonómiának a megvalósítására csakis összefogással, együttes fellépéssel nyílik esélyünk. A Magyar Összefogás tehát történelmi szükségszerűség, ezt nem írhatja felül semmilyen pártlogika, egyéni vagy csoport-érdek. Ez a szilárd meggyőződés vezérelt akkor, amikor püspökként vagy az EMNT elnökeként, majd megválasztott EP-képviselőként, többször is párbeszédet szorgalmaztam az erdélyi magyar közélet és politika meghatározó szereplői között.

Három a magyar igazság – tartja a népi bölcsesség. Egy a ráadás – egészíti ezt ki a reálpolitikai tapasztalat. Tény, hogy az elmúlt két év három sikertelen megegyezési kísérlete után végül is ez a ráadás – a negyedik kísérlet – nyitott keskeny rést az egyre áttörhetetlenebbnek tűnő bizalmatlanság falán. Nem volt könnyű túltenni magunkat az elmúlt évek csatáin, mert az egymáson ejtett sebek nem gyógyultak be nyomtalanul, és a bizalmatlanság fala nem egykönnyen adja meg magát. Gondolom, az RMDSZ vezetőinek, Önöknek sem könnyű változtatniuk a képviseleti monopóliumhoz szokott mentalitáson, a „nemes” kizárólagosság politikai gyakorlatán. A Magyar Összefogást megalapozó belső koalíciós megállapodás sem oldotta fel az összes elvi vagy személyi feszültséget. Lehetőséget teremtett viszont egy olyan fajta együttműködésre, hogy saját arcunkat, értékeinket ne kelljen feladnunk. Esély teremtődött tehát az erdélyi magyar politikai képviselet újragondolására, új alapokra helyezésére. Mi azt mondjuk: a rendszerváltásra, önök azt mondják: a lépésváltásra, a reformra. Érdemben mindannyian ugyanazt mondjuk: a közös cselekvésre nyílt lehetőség.

A Magyar Összefogás első erőpróbája a június 7-i európai parlamenti választás. Az EMNT úgy válogatta össze jelöltjeinek csapatát, hogy az tükrözze az erdélyi magyar társadalom értékeinek gazdagságát és a hozzáadott politikai, szakmai és erkölcsi értékével növelje a Magyar Összefogás Listájának erejét, esélyét. Legképzettebb külpolitikusunk, Szilágyi Zsolt például tizennégy éven át a Román Parlament külügyi bizottságában az RMDSZ presztízsét növelte.

„Legyen négy!” – ezzel a jelmondattal vágunk neki a választási kampánynak. Hisszük, hogy lehet négy képviselőnk az Európai Parlamentben, és ennek gyakorlatba ültetésére szólítjuk munkára szövetségeseinket, közösségünk minden tagját. Sok tennivaló vár reánk Brüsszelben és Strasbourgban, de egy bizonyos: egyeztetett állásponttal, bölcs munkamegosztással a Kárpát-medence magyar képviselete komoly súlyt szerezhet az európai uniós döntéshozatalban, és előrébb mozdíthatja az összmagyar ügyet Európában, tehát az erdélyi magyar ügyet is Romániában. Tegyük tehát 2009. június 7-ét valóban a Magyar Összefogás Napjává.

A Magyar Összefogás másik komoly vívmánya az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum megalakítása. Tudjuk, ez önmagában még nem sokat jelent. Megértjük azokat is, akik egyelőre bizalmatlanok és kétkedők, hiszen semmilyen biztosíték nincs arra, hogy ami létrejött, az működni is fog.

Tisztelt Kongresszus!

Az EMNT csak egyik fél ebben a megállapodásban, ezenképpen a paritás elvén működő EMEF-ben is. Mi legjobb tudásunk szerint azon leszünk, hogy e Fórum valóban az együttműködés legfontosabb döntéselőkészítő intézményévé válhasson. Azt is tudjuk viszont, hogy az RMDSZ vezetőinek, tagjainak, támogatóinak – az Önök – akarata és pozitív hozzáállása nélkül ez nem fog menni. Csak remélhetjük tehát, hogy ez az intézmény túléli a választási kampány opportunitását, és majd a választások közötti békeidőben mutatja meg igazi hasznát.

Ezzel együtt azt is remélni merjük, hogy megállapodásunk választásokon túlmutató pontjai sem maradnak meg holt betűnek. A Kulturális Autonómia Tanács, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés, valamint az Erdélyi Memorandum megalkotása vagy Székelyföld területi autonómiájának közös képviselete – mind olyan közös politikai tervek, amelyek hatékonyságának elsődleges feltétele a magyar összefogás, az egységes és következetes fellépés, az összehangolt cselekvés. Mi készen állunk erre.

Reméljük, hogy az Önök szándéka is őszinte. Szeretnénk hinni, hogy az elkövetkezendőkben úgy dolgozhatunk együtt közös céljaink megvalósításán, hogy egymás értékeit és meggyőződését mindvégig tiszteletben tartjuk. Mert nem legyőzni, hanem megnyerni akarjuk egymást.

Adjon Isten ehhez elegendő erőt, bölcsességet és kitartást mindannyiunknak. Szükségünk lesz rá. Kós Károly „egyszerű” igazságát idézve: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ezt ő már 1921-ben tudta.

Nagyvárad, 2009. április 24.