Nemzeti kisebbségek és a kommunizmus elleni harc az EP-ben

Közlemény

Az Európai Parlament mostani hete gazdag volt nemzeti kisebbségi, valamint a kommunizmus alóli felszabadulás történetének vonatkozásában.

Október 14-én, kedden tartották azt a konferenciát és annak az emlékkiállításnak a megnyitóját, melyek II. János Pál pápa történelmi alakjának állítanak emléket, és – többek között – a kommunizmus bukásának, másfelől az európai egység megteremtésétnek a folyamatában játszott, meghatározó szerepét mutatják be.

Ugyanezen nap délutánján Tőkés László európai képviselő A szabadság útja című dokumentum-kiállítás megnyitóján is részt vett, melyet a „SAJUDIS” elnevezésű litván nemzeti mozgalom elindulásának 20. évfordulója alkalmából rendeztek. Vytautas Landsbergis, az állami önállóságát 1991-ben elnyert Litvánia első köztársasági elnöke – jelenleg európai parlamenti képviselő – megnyitó beszédében a képekben és dokumentumokban megjelenített litván függetlenségi harcot méltatta, melyet a hősiesen ellenálló, kicsiny balti népnek mind a kommunista szovjet (1940–1941; 1944–1991), mind a náci német (1941–1944) tömeggyilkos totalitárius diktatúra ellen kellett vívnia. (Lásd mellékelve a fél évszázados függetlenségi harcok emberi áldozatainak megrázó összesítőjét).

Hogyha a volt szovjet „tagköztársaság” – Litvánia – esetében a szovjet önkényuralmi rendszer borzalmainak és az elnyomása alatt élt nemzetek felszabadulása tragikusan megkésett voltának lehettünk tanúi – a másnapi, 2008. október 15-i, finnországi svédek által szervezett, egész napos konferencia résztvevői a szovjet megszállók elleni szabadságharcukat eredményesen megvívó, szabad Finnország európai szinten is példamutató fejlődéséről, illetve mintaértékű kisebbségpolitikájáról győződhettek meg.

A Kisebbségi nyelvek jelentősége és jövője Európában témakörben tartott rendezvény főszervezője a megalakulásának 100. évfordulóját ünneplő Svédországi Kulturális Alapítvány volt, melynek nevében Björn Teir mondott megnyitó beszédet. A levezető elnöki teendőket Johan Häggman, Leonard Orban európai bizottsági főbiztos hivatalának munkatársa látta el.

A konferencia első előadójaként Matti Vanhanen finn miniszterelnök a finnországi svédek nyelvi jogait mutatta be. Az összlakosságnak mintegy 6%-át kitevő svéd közösség nyelvi téren a többségiekkel azonos jogokat élvez, lévén mindkettő – a finn és a svéd – az ország hivatalos nyelve.

A miniszterelnökhöz intézett kérdések rendjén Johan Häggman Tőkés Lászlónak a temesvári forradalomban játszott szerepét méltatta. Európai parlamenti képviselőnk a finn–magyar rokonságra is ráutalva, a finnországi egyházak életének kisebbségi vonatkozásairól érdeklődött. Egyben sajnálattal mutatott rá a római katolikus egyháznak a moldvai csángómagyarok és a szlovákiai magyarok, valamint a görögországi ortodox egyháznak a kisebbségi makedónok nyelvi asszimilációja terén betöltött negatív szerepére. Hogyan lehetne a kiváló finnországi modellt általánossá tenni Európában – kérdezte Tőkés László.

Válaszában Matti Vanhanen kormányfő annak a meggyőződésének adott hangot, hogy egy adott ország demokratikus rendjének és társadalmi nyitottságának alapvető fokmérője a kisebbségi kérdés kezelése, a nyelvi jogok biztosítása.

Henrik Lax EP-képviselő, a kisebbségvédelmi frakcióközi bizottság (Intergroup) alelnöke komoly bírálattal illette a – Leonard Orban hivatala által kibocsátott – soknyelvűségről szóló stratégiai dokumentumot. Az EU-gyakorlatban elsősorban azt kifogásolta, hogy ez a nyelveket kizárólag „kommunikációs eszközként” kezeli, miközben „identitáshordozó szerepükről” teljességgel megfeledkezik. A jeles finnországi svéd képviselő felelevenítette azt a régebbi indítványt, hogy az EU összlakosságának (500 millió) mintegy 10%-át kitevő kisebbségeknek (50 millió) – konzultatív jelleggel – önálló Európai Kisebbségi Parlamentje alakuljon.

Astrid Thors bevándorlásért és európai ügyekért felelős finn miniszterasszony előadásában az európai kisebbségi ügyek és jogok folyamatos monitorizálását sürgette, a múlt század elavult felfogásának tartva a tagországok ún. belügyeibe való „be nem avatkozás” elvét. Konkrét példaként – szokatlan nyíltsággal – a szlovákiai magyarság jogfosztására is kitért; majd az asszimiláció és az integráció közötti alapvető különbséget hangsúlyozta.

Graham Watson, az európai liberálisok frakcióvezetője amellett érvelt, a polgárok Európájának kialakításához az is hozzátartozik, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeket a kormányok saját anyanyelvükön szólítsák meg. Ha tehát ma valaki azt állítja, hogy a magyar képviselők a kisebbségi, nyelvi jogokért vívott küzdelmükben szövetségesek nélkül maradtak, nem ismeri, vagy nem akarja tudomásul venni az európai valóságot.

Szent-Iványi István európai parlamenti képviselő, a liberális frakció (ALDE) tagja a kisebbségvédelem kapcsán eredménynek nevezte, hogy bécsi székhellyel végre létrejött az Európai Alapjogi Ügynökség, de hatásköre túl korlátozott, azt tovább kellene bővíteni. Egyelőre a közösségi joganyag semmilyen előírást nem tartalmaz a kisebbségvédelmet tekintve, de ez a Lisszaboni Szerződés életbelépésével megváltozhat, ebben ugyanis van egy cikkely, amelyre később hivatkozni lehet és szabályozást is lehet rá építeni. Kérdésre válaszolva a képviselő azzal zárta: bár a nemzetközi intézmények az egyéni jogok betartását figyelik, a kisebbségvédelemben biztosítani kell a kollektív jogok gyakorlását is.

Jelko Kacin szlovén liberális európai parlamenti képviselő véleménye szerint csakis a pozitív diszkrimináció eszközével lehet biztosítani egy közösség megmaradását. A nyelvhasználat ügyében kitért arra, hogy a diszkrimináció tiltása nem vehet el jogokat a kisebbségtől. A többnyelvű feliratok használata a több kultúra nyilvános kiterjesztését szolgálja, a többnyelvűség nyilvános térben történő vizuális megjelenítését is jelenti, ezért nem szabad számarányhoz kötni. Mindez, persze, pénzbe kerül, de a kisebbségvédelem és egy kultúra megőrzése nem lehet egyszerű pénzkérdés, ugyanis „többségnek” lenni privilégium és óriási felelősség.

A konferencia zárókövetkeztetéseként megfogalmazhatjuk, és ebben az előadók egyetértettek: egy megmaradásáért küzdő kisebbségnek nem csak a kulturális, hanem a politikai jogait is biztosítani kell.

Brüsszel, 2008. október 16.

Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Melléklet:

MEGSZÁLLÁSOK ÁLDOZATAI LITVÁNIÁBAN

Szovjet megszállás
1940 június 15–1941 június 22.
Bebörtönzött, meggyilkolt, deportált	23.000 fő
Az 1941. júniusi népfelkelés áldozata	700 fő
1944–1953
Letartóztatott, bebörtönzött	186.000 fő
Deportált	118.000 fő
Partizánok által meggyilkolt	20.500 fő
1954–1986
Letartóztatott, bebörtönzött	1.000 fő
Koncentrációs táborokban és börtönökben elhalt	20.000–25.000 fő
Deportáltként meghalt	28.000 fő
1991, Litvánia függetlenségének védelmezői
Meggyilkoltak (TV-torony ostromakor; a határ mentén)	23 fő
Sebesültek	900 fő
Náci megszállás
Bebörtönzött, koncentrációs táborokba zárt	29.500 fő
Meggyilkolt (melyből mintegy 200.000 zsidó)	240.000 fő
Németországi munkatáborba deportált	60.000 fő
1940–1941, 1944–1947 és 1957–1960
Elüldözöttek, erőszakosan eltávolítottak	496.000 fő
(litvánok, lengyelek, németek, és az egykori Kelet-Poroszország lakói)
(a Litván Népirtás és Ellenállás Kutatóközpont adatai - www.genocid.lt)