– Mi tagadás, van bennem némi félsz, de inkább amolyan tudatalatti. Amikor legutóbb végigjártam az újra kinyitott brüsszeli Zaventem reptér másfél órás biztonsági akadályversenyét az autós sorompótól a beszállókapuig, átfutott rajtam: Uramisten, ezután ebben lesz részünk? Körülöttem az emberek ugyanúgy itták a kólájukat, cipelték a csomagjaikat, előzékenyek voltak egymással, mosolyogtak, mint néhány héttel korábban. Mégis azt éreztem, mindenre rányomja bélyegét a robbantás nyomán kialakult félelem.
 

– Amikor az Európai Parlamentbe kerültem, azt hittem, saját gondjainkat vihetjük a világ elé, fórumra találnak erdélyi kisebbségi problémáink. Ezzel szemben bizonyos értelemben nekem is a nyakamba kellett vennem Európa, a világ problémáit; ilyen értelemben átrendeződtek a fejemben a nemzetközi gondok. Egyfajta globalizáció ment végbe bennem, más hierarchiába és összefüggésrendszerbe kerültek az aktuális problémák. Itt van például a migráció kérdése. Korábban ezt hallva legfeljebb Erdély Kárpátokon túlról érkező bevándorlóira gondoltam, akik milliós nagyságrendben érkeztek Erdélybe új hazát keresni. A világ különböző részeiről érkező migránsok áradatának hullámverésében viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy a hagyományos, nemzetek közösségére épülő Európa hasonló problémákkal küszködik, mint a mi nemzeti közösségünk otthon, Romániában. Egész életem hitünk őrzésében, egyházaink szabadságának védelme jegyében telt. Most azt kell tapasztalnom, hogy az európai kereszténység visszaszorulóban van, és nemcsak az államideológiai alapú ateista diktatúra, hanem a szekuláris, elvallástalanodott, álliberális, intoleráns Európa is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja.

– Hasonló problémákkal találkozom nemzetközi szinten, mint idehaza, csak másmilyen módon. Mert könnyű belátni, hogy míg hitünket, hagyományainkat, anyanyelvünket védjük, a kisebb-nagyobb európai nemzetek, közösségek érdekeivel találkozunk. Nekem hasonlóképpen fáj a német nemzeti öntudat háttérbe szorulása, mint a magyar nemzettudat sorvadása. Mert ma elképzelni sem lehet, hogy egy német kijelentse, amit itthon azért már egyre kevésbé szégyellünk: magyarnak lenni jó. És miközben szeretettel nyújtok kezet a bevándorló muzulmánnak, Franciaországot a franciák és a francia kultúra hazájának tekintem.

– Jómagam is a kettős mérce alkalmazását tartom Európa egyik legsúlyosabb problémájának. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának legutóbbi ülésén Szili Katalintudatosította, hogy az Európai Unió területén élő hagyományos kisebbségek létszáma kétszer akkora, mint a migránsoké. Ennek ellenére az előbbiek ügye iránti figyelem eltörpül a bevándorlók egyéni jogai iránti aggódás mellett. Némi túlzással ma nemzetközi botrány lesz abból, ha a szerb–horvát határon rálépnek egy migráns lábára, tévéállomások tucatjai riogatják a világot, hogy nem tartják tiszteletben a hívatlanul ideérkező, netán gazdasági menekültnek számító migránsok jogait.

– Akár így is kezelhetjük a kérdést, de érzéseim ebben a tekintetben is felemásak. Az unióban ugyanis még odáig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék a külhoni magyar kisebbség létét, kollektív jogait. Ezért annak az alapvetően fonák helyzetnek is örülnünk kell, hogy Lomnici Zoltán a minap azzal kampányolt a brüsszeli restitúciós konferencián, hogy mivel nemcsak a kisebbségi keresztényeket sérti az ingatlan-visszaszolgáltatás kelet-európai akadályozása, hanem a cigányokat is, rájuk való tekintettel is fel kell gyorsítani a kárpótlást. Lomnici logikája szerint mivel létezik egy erős hátszéllel rendelkező európai cigány stratégia, a magyar ügyet az vinné előbbre, ha a cigány érdekeket is csatlakoztatnánk. Ezzel párhuzamosan oda jutottunk, hogy a migránsügy farvizén próbáljuk bevinni Európába a hagyományos kisebbségek kérdését. Örüljünk neki?

– Három éve Tusnádfürdőn szorgalmazta, hogy Magyarországnak vállaljon védhatalmi szerepet az erdélyi magyar kisebbség érdekében. Felvetése idén tavasszal a Románia Csillaga érdemrend visszavonását hozta maga után. Megbánta azt a mondatot?

– Szó sincs róla. A becsületbíróság közel húszoldalas indoklást állított össze az érdemrend visszavonásának alátámasztására, amely tömör foglalata a csausista-szekurista idők magyarellenességének. Mintha az iratot a volt Securitate Magyar irredenták ügyosztályának – volt ilyen! – szakértői állították össze. Ha valaki viszont látni akarja a hajdani horthysta-fasisztaellenes frazeológiát, az indoklás ajánlott olvasmány. Elítélésemben a feltámadt intézményes magyarellenesség nyer új megfogalmazást, amely nemcsak ellenem irányuló fenyegetés. Abban az országban, ahol ilyesmi megtörténhet, ahol a bíróság igazat ad két volt titkosszolgálati vezető vádaskodásának, senki sem érezheti biztonságban magát.

– Napokon át készültem rá, hiszen a védhatalmi státust a dél-tiroli minta alapján nagyon hasznos politikai eszközként kezelem. Egyeztetés ugyanakkor nem volt, mert attól tartottam, hogyha kikérem a miniszterelnök környezetének véleményét, azt a bölcs tanácsot kapom, hogy ne vessem fel a kérdést. Hasonló okokból a román–magyar alapszerződés felülvizsgálatának felvetését sem beszéltük meg. Holott mindkettőt időszerűnek tartom. A védhatalmi státust sem Orbán Viktor, sem a nemzetpolitikai államtitkárság nem támogatta azóta sem, a következményeitől azonban megvédtek. Ebben az összefüggésben nagyra értékelem a Magyar Becsület Rend odaítélését, ez a kitüntetés a személyem vonatkozásában gyakorlatilag teljesíti védhatalmi státus kívánalmait. Nekem azonban az az elsődleges, hogy az elszakított területek magyarjai szabadon élhessék meg magyarságukat a szülőföldjükön.

– Rendszerváltozásra van szükség a kisebbségpolitikában, az általános romániai rendszerváltozás ugyanis alig közelített ezen a téren a demokratikus követelményekhez. Románia a kommunista időkhöz hasonló kirakatpolitikát folytat a kisebbségpolitikában, legfeljebb némi demokratikus álcát magára öltve. Önálló magyar politizálás kell, ennek az igénynek azonban az RMDSZ messze nem akar vagy nem képes eleget tenni. De európai viszonylatban is áttörésre van szükség, hiszen az egyéni jogokon alapuló, a diszkrimináció tilalmának alapelvein nyugvó szűkkeblű kisebbségpolitika tanúi vagyunk. Az unió „ostromát” pillanatnyi ideig sem szabad abbahagyni, de kétségtelenül egyre szűkebb a tér: a migránsok kérdése „behavazott” minden kisebbségi kérdést. Fájdalmas a beismerés, de szükséges: ha elméleti szinten folyamatos is e problémák újrafogalmazása, a gyakorlatban egyhelyben topogunk.

– Sokan azt tartják, a kelet-európai országok egyik tragédiája, hogy demokratikus átmenetük hőseit képtelenek voltak megvédeni – esetenként saját maguktól is. Önre is vonatkozhat ez a megállapítás?

– Neumann Ottó (Nagyváradról Budapestre húzódott – szerk. megj.) liberális magyarországi újságírót idézem a kilencvenes évek elejéről: „Maradtál volna szimbólum…” Ha maradtam volna a még Ion Iliescu által is forradalmi hősnek nevezett státusban, biztosan semmi baj nem lenne most velem. Engem változó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan le akartak vadászni az elmúlt bő húsz esztendőben. Hol politikai, hol egyházi, egyetemi alapítói-irányítói, de magánemberi minőségemben is karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjében állok. Legnagyobb teljesítményemnek azt tartom, hogy képes voltam a felszínen maradni, mert amúgy nem terem fű a magamfajta közszereplőnek.

– A legnagyobb támogatást az erdélyi magyarság részéről remélhetem, még ha a hozzájuk fűző szálakat igyekeztek is elvágni kezdettől fogva Temesváron, majd a Szilágyságban, az egyházi életben vagy az RMDSZ által kisajátított romániai magyar közéletben. Ezen a téren gyengültem meg a leginkább. Tisztában vagyok vele: vissza kell találnom a gyökerekhez, a népakarathoz. A legfőbb támogatást a magyarságunktól kaphatjuk, s ebben a tekintetben az Orbán-kormány álláspontja több mint bátorító.

 

(Az interjú a Heti Válasz április 14-i számában jelent meg.)