A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakulásának 20. évfordulójára

2022. március 29-én mutatták be a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban az Erős bástyánk nékünk című dokumentumfilmet, mely a Sapientia EMTE 20 éves történetét dolgozza fel. A filmet Maksay Ágnes, Filep Farkas, László Lóránd, Kőmíves István és Szilágyi Szabolcs készítették.

A vetítés előtt Dávid László, a Sapientia EMTE Szenátusának elnöke, Tonk Márton, a Sapientia EMTE rektora, Gulyás Gergely, Miniszterelnökséget vezető miniszter, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke, valamint Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a nézőket. Az ő beszédét az alábbiakban tesszük közzé:

A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem 20. évfordulójára

1919-ben, a Nagy Háború befejeztével Kolozsvár és Erdély magyarsága dermedten fogadta a megszálló román csapatok bevonulását, s – egyebek mellett – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem elfoglalását és felszámolását. A párizsi kisebbségi egyezményre fittyet hányva az 1923-ban elfogadott román királyi alkotmány a nemzetiségi jogokat teljes egészében ignorálta, a kisebbségbe szakadt kétmilliónyi erdélyi magyarság helyzetének rendezésére a legkisebb hajlandóságot sem mutatta. Ennek megfelelően teljességgel hiábavalónak bizonyult az erdélyi magyar történelmi egyházak ama elkeseredett próbálkozása, hogy 1920-ban új magyar egyetemet hozzanak létre: a berendezkedő nacionalista-soviniszta hatalomnak esze ágában sem volt ennek működését engedélyezni.

A II. világháborút követően biztató fejleménynek számított a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem és az utóbb Marosvásárhelyre átköltöztetett orvostudományi egyetem megalapítása (1945). A királysággal együtt azonban kolozsvári és vásárhelyi magyar felsőoktatási intézményeink is rövid életűnek bizonyultak. A Bolyai-egyetemnek a román Babeș-egyetembe való erőszakos beolvasztásával (1959) kezdetét vette az a leépülési folyamat, amely Ceaușescu kondukátor nacionálkommunista önkényuralma idején tetőzött, és amely által az erdélyi magyar nyelvű felsőfokú oktatás ügye végképpen megpecsételődni látszott.

A Ceaușescu-diktatúra bukása nyomán páratlan újabb alkalom nyílott „közös dolgaink rendezésére”. Harminckét évvel a rendszerváltozás kezdete után azonban keserűen állapíthatjuk meg, hogy a megbékéltető rendezés ismét elmaradt. Eredeti, kezdeti célkitűzéseinknek megfelelően joggal várhattuk el, hogy „az óvodától az egyetemig” terjedően, végre az intézményes állami oktatás teljes spektrumában megvalósuljon a magyar nyelvű képzés. Ez azonban mindmáig várat magára. Száz évvel Trianon után és három évtizeddel a kommunizmus bukását követően tárgyszerű realizmussal jelenthetjük ki, hogy Romániában a magyarságnak demokratikus alapon kijáró, a magyar adófizetők pénzén minket megillető állami magyar felsőoktatáshoz való jogunkat nem sikerült kivívnunk, nevezetesen a Bolyai Tudományegyetemet nem sikerült helyreállítanunk, sőt – menet közben – még a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem beolvasztását, illetve megszüntetését sem sikerült megakadályoznunk. Anélkül, hogy a magyar egyetemügy alakulásának három évtizedes viszontagságos útjára kitérnénk – példának okáért a Petőfi–Schiller fantomegyetem politikai paródiaszámba menő esetére vagy a multikulturális egyetemi rendszer politikai áterőszakolására –, sajnálattal kell konstatálnunk a valós helyzetet, hiszen önámítás volna hallgatnunk róla.

A mai napon azonban nem jogos sérelmeink számbavételére, hanem sokkal inkább ünnepelni, éspedig a 20 éves Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről szóló dokumentumfilm bemutatójára, ennek az erdélyi „erős bástyánknak” a megünneplésére gyűltünk össze. Örömteli elégtétellel mondhatjuk ki, hogy ennek megvalósítása valóságos „hőstörténet”.

A meghívóban olvashatjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben „a főszereplő a hit, az erő, az eltökéltség” volt, cél pedig „az anyanyelvű felsőfokú oktatás a legmagasabb fokon”. Reményik Sándor programadó versének szavával szólva, az „Ahogy lehet” erdélyi elve és éthosza kívánkozik a felsoroltakhoz. Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy félmillió aláírásunk mit sem ér, és sem a parlament, sem a Ciorbea-, sem a Vasile-kormány nem hajlandó szabad utat engedni a magyar egyetemnek, s az 1999-es új tanügyi törvény is megfoszt az egyetemalapítás jogától, immár nem volt mire várni, tenni és lépni kellett. Tusnádfürdő után, egyetértésben Orbán Viktor miniszterelnökkel, sorozatos konzultációkat követően Németh Zsolt államtitkár úrral, Martonyi János külügyminiszter úrral, Szabó Tibor HTMH-elnökkel, hazai részről pedig Kötő Józseffel és Szilágyi Pál volt rektorral – hogy ezúttal másokat ne említsek –, az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezlete vállalta magára az egyetemalapítás korszakosnak ígérkező feladatát. Emlékszem, 1999. szeptember 15-én éppen közös meghallgatáson jártunk Emil Constantinescu államelnöknél, s ugyanott, Bukarestben tettük közzé szándéknyilatkozatunkat a Sapientia Alapítvány létrehozására nézve, Erdély négy római katolikus és négy protestáns püspöke, illetve érseke. Ezzel egyidőben alakítottuk meg Nagyváradon a Pro Universitate Partium Alapítványt, amely a Sulyok István Református Főiskola nyomába lépő Partiumi Keresztény Egyetemet hozta létre – a Sapientia egyházi hátterű erdélyi felsőoktatási hálózat keretében.

Sem idő, sem tér nincs most arra, hogy az egyetemalapítás további részleteibe belemenjek. Egyedül azt kívánom még kiemelni, hogy egy vesztésre álló, szinte lehetetlennek tűnő helyzetben fogtak össze történelmi egyházaink elöljárói, az akadémiai élet képviselői és a civil szféra, hogy az úgynevezett helyzetteremtő politika lehetőségeit kihasználva, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormányunk nélkülözhetetlen erkölcsi és anyagi támogatásával „erős bástyánkat”, az erdélyi magyar egyetemet létrehozzák.

Istené legyen érte a dicsőség! Mert „ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői” (Zsolt 127,1).

Budapest, 2022. március 29.

Tőkés László